Ortigia földalatti rendszerében Oersted felüvöltött fájdalmában, mikor a varázslat megszakadt. Magabiztossága és hideg nyugalma semmivé foszlott, helyette a páni félelem látszódott arcán. Minden porcikája fájt, mintha tüzes vassal égették volna meg. Heliodor odasietett.
- Jól van, Odio mester?
- Hányszor mondjam el, hogy ne hívj ezen a néven! -kiáltott vissza és már készült volna felpofozni, ám megállt a keze. Csak eszelősen lihegett.
- Sajnálom, Oersted mester.
- A testcsere teljes kudarc lett. Alto túl erős. Ha újra megpróbálom, akkor abba bele is halhatok.
- Mennyi idő, mire felépül, mester?
- Egy hét múlva újra harcképes vagyok. Kohakumiya hogyan áll a feladatával?
- Egy nap és sikeresen visszatér. A teljes valójához az utolsó darabokat is megszerzi az új testéhez.
- Remek. Addig meg a többi fejvadász és platina rangos folytassa csak a banda levadászását. Ha sikerrel járunk, akkor minden szálat el tudunk varrni. Most távozhatsz.
- Értettem, Oersted mester.
Hajolt meg Heliodor a végén.

Alto nagyon nehezen tudott felkelni. Vászontető van feje felett és a hangok a fülébe csak nagyon nehezen vánszorogtak be. Egy női fej hajolt felé.
- Alto! Látom, felébredtél.
Felismerte. Vermeil volt az, akinek a combján feküdt.
- Hol vagyok? -kérdezte kábán. -Mióta vagyok kiütve?
- A szekéren. Miután Farma ellátta a sebeinket és adott nekünk gyógyszereket, azonnal felhúztuk a nyúlcipőt. A második kérdésedre a válasz, hogy 12 órája. Eléggé megsínyletted a dolgot. Odio rengeteg mannát emésztett fel benned és emellé tele voltál sebekkel.
Ekkor ugrott be valami Altonak. Felkelt és Vermeil felsőjét felhúzta. A hasánál okozott seb hegként ottmaradt. Azonnal megpuszilta, mire barátnője elnevette magát.
- Ez csikiz.
- Annyira sajnálom…
- Nem kell sajnálkoznod. Visszaadtad a kölcsönt, ha úgy nézzük. -súgta Vermeil és felemelve Alto fejét megcsókolta.
- Azért, ha engem kérdezel, akkor legközelebb a hagyományos behatolást válaszd. Szerintem a démon barátnőd jobban preferálja. -jegyezte meg Dan, aki a szekér oldalának támaszkodott. Ölében Lilia feje volt látható, aki mélyen aludt.
- Tekintve, hogy túléltük ezt a kemény krízist… most ezt a szemtelenségedet elnézem. -jegyezte meg Vermeil mosollyal az arcán. A szekér megállt és Rachel jött a társasághoz. Közelebbről megvizsgálta Altot. Testén számtalan kötés volt.
- Ez meg?
- Odio a varázslataival gyakorlatilag tönkretette a testedet. Nem egy sebesülés volt rajtad, amik között életveszélyesek is voltak. A jó hír, hogy Farma kezelésének hála a legtöbb seb teljesen begyógyult. A rossz az, hogy két napig a mannád felét tudod használni, mivel Odio ott is belepiszkált a dolgokba.
- Értem. -mondta letörten Alto. -Sajnálom, hogy miattam kellett ilyen lépésekhez folyamodnotok.
- Ne légy butus, édesem. -mondta Vermeil és szorosan átölelte, ezzel magához húzva. -Sajnos benne volt a pakliba, mikor rájöttünk, hogy Obsidian miért menekül.
- Persze, csak erre az a válaszom, hogy utólag a faszom is tud okos lenni. -torkolta le Dan, mire Vermeil egy köteg gézt dobott az orrára.
- Nem kértem a kommentárt, kutyuli.
- És most mi a terv? Meglett a dokumentum, amitől Obsidian rájött az egészre?
- Nos, ez érdekes paradoxon. -mondta Neider, aki csatlakozott. -Mikor kivonszoltunk titeket a táborhoz, én visszamentem azért a papírkötegért. Ám, addigra hűlt helyét találtuk.
Alto ezt valamiért eléggé furcsállta. Nem tudhatta, mennyi időt telhetett el, de abban biztos volt, hogy nem annyira sok. Ráadásul, egy elhagyatott épületnél nem sok ember mászkál.
- Már mindegy. Kár volt ide eljönnünk. -sóhajtotta végül, majd Danhez fordult. -Amúgy, meleg férfi létedre úgy fekszik Lilia az öledben, mintha egy pár lennél vele.
- Menj a francba, Danett Duett! -kiáltotta vissza. -Amiatt fekszik az ölembe, mert téged figyelve aludt el. Folyton aggódott érted.
- Persze, el is higgyem. -tette hozzá epésen Vermeil, mire Rachel és Alto elnevette magát.

A társaság este megállt egy tó közelében. Senkit sem láttak útjuk során, aminek kivételesen örültek. Vacsora után Rachel és Lilia vállalták az őrséget. Alto ellenben nem tudott aludni. Felkelt és mondta, hogy a tóhoz megy levegőzni. Egyikük sem állította meg, ahogy két perc múlva Vermeilt sem, aki szintúgy ugyanarra az okra hivatkozott. A srác megállt a tónál és elgondolkodott. Sokszor sebesült már meg, de most teljesen más érzése volt. Gyengének, kiszolgáltatottnak és bénának érezte magát. Jelenleg a csapat leggyengébb tagja és ki tudja, meddig lesz ez még. Ekkor egy finom női kéz simogatta meg a hátát.
- Drágám! Ne emészd magad azért, mert megsebesítettél. Az…
- Tévedsz, édesem. Nem az az oka, amiért nem tudok aludni. Sokkal inkább az, hogy teljesen magatehetetlen vagyok és titeket is hátráltatlak.
- Ez nincs így. Igaz, hogy jelenleg totálisan roncs vagy, de ez nem azt jelenti, hogy hátráltatsz bárkit. Ami azt illeti, te vagy köztünk a legerősebb.
- Honnan veszed? Te sokkal erősebb vagy nálam.
- A szíved, a kitartásod és a hűséged miatt. Ha te megtörsz, mindenki megtörik. Dan is valószínűleg miattad állt az oldalunkra.
Alto ebbe mélyebben belegondolt. Tényleg az eddig megtett teljesítménye a legkimagaslóbb és ezt nem nagyképűségből állíthatja. Folyton kiállt Vermeilért, képes volt egy komplett démonfalut is megváltoztatnia és megmentette nem egy alkalommal bármelyik szerettét. Átölelte Vermeil derekát.
- Igazad van. És még itt sajnáltatom magamat.
- Semmi baj. Azért vagyunk egymásnak, hogy ha valamelyikük lelki téren meginog, akkor a másik felállítsa.
- Szeretlek.
- Én is, édesem.
- És csöpög a nyál.
Az ismeretlen cinikus hang felettük érkezett. Mindkettejük számára ismerős volt, viszont nem látták a teljes alakját és arcát éppen valami dokumentum takarta.
- Bocsánat, hogy untatunk. -gúnyolódott Vermeil.
- Engem aztán nem untattok. Csak megjegyeztem, hogy mennyire romantikus pillanat volt. -jegyezte meg az ismerős, de mégis idegen tag.
- Ki vagy te?
- Alto! Hát ennyire könnyen elfelejtettél? Sebaj, hátha az arcom felfrissíti a memóriátokat.
Ekkor leemelte a dokumentumot. Amit láttak, attól megfagyott a vér az ereikben.

Iolite volt az! Egyikük se tudott a döbbenettől megszólalni.
- Olyan az ábrázatotok, mintha szellemet láttatok volna.
- De hát te meghaltál! -kiáltott fel Alto és próbált valami varázslatot bevetni, ám összeesett a fájdalomtól. A sebei közül nem egy még mindig nem gyógyult be. Vermeil barátja elé lépett. Érdekes módon, Iolite nem támadott, csak gúnyos mosollyal figyelte a lent zajló eseményeket.
- Igazatok is van, meg nem is. Sajnálattal közlöm, de a barátaitok nem végeztek tökéletes munkát. Emellé, jómagam is bevetettem néhány óvintézkedést.
- Mondhatnám, hogy ezt örömmel hallom, de nem kenyerem a hazudozás.
- Nem kell ennyire örülni nekem, Vermeil. Viszont, egyelőre borítsunk fátylat a múltra. Békével jöttem.
- Én viszont a karmaimmal, amivel örömmel fogom a cingár testedről csíkokban lenyúzni a bőrt. Szóval sok sikert.
- Akkor nem lesz nehéz dolgod. Altohoz hasonlóan, nem vagyok tökéletes állapotban.
Iolite leugrott eléjük. Ekkor látták, hogy a kéz, amin a büntetés pecsétje volt, immár egy kisbaba kar integetett. Emellé még érezték, hogy nemrég támadhatott fel, mivel eléggé kevés mannát éreztek benne. Átnyújtotta az olvasott dokumentumokat. Azon a Nemesis Projekt neve szerepelt.
- Kezdeti bizalomnak ennyi elég?
Alto forgatta az agyában a kerekeket. Nem látszott volna, hogy kamuzna. Így átvette a dokumentumot és a kezében tartotta.
- Hogyan élted túl a pecsétet? Akik ezt viselték, mind meghaltak másodperceken belül.
- Egyszerű a válasz, csak utálom azt, ahová tartozom, így mélyen magamban tartom. Ám, mivel hárman vagyunk itt, arra kérlek titeket, hogy a most látottakat tartsátok titokban.
- Attól függ, mi az.
Ekkor Iolite levette a felsőjét és érezték, hogy átalakulni készül. Mire befejeztek, másodjára lepődtek meg. A hátán szárnyai nőttek, feje felett meg glória világított.
- Te egy angyal vagy! -kiáltották mindketten.
- Így van. Mondhatnám, hogy bölcs meglátás, de ezt még egy óvódás is tudja. -felelte gúnyosan és visszaalakult.
- Ez viszont nem magyarázza, hogy miért akarod elpusztítani az embereket? Ti a démonok ellenségei vagytok.
- Most komolyan, Alto? Magyarázzam el annak az öt olvasónak, az életem történetét és a tényt, hogy az emberek miért aljas pöcegödrök?
Erre a kettős zavartan egymásra nézett? Milyen olvasókról beszél?

Iolite csak felsóhajtott.
- Rendben, csak mert tényleg tárgyalni jöttem. Mikor ti még kósza, pajzán gondolatként sem léteztetek, háború dúlt két oldal között. Az emberek összefogva az angyalokkal a démonok ellen. Ezt nyilván ti is tudjátok, mert ez a történelemben úgy vonultatták be, mint az Istenek Háborúja. Ám, amit csesznek megemlíteni az oka, amiért itt vagyunk ebben a hányadék rendszerben. Az emberek ugyanis amennyire utálták a démonokat, annyira akartak volna minket is kiirtani. Így egy tervet eszeltek ki. Kitalálták, hogy közös erővel rohanjuk le a démonok két főbb városát, Szodomát és Gonorát. Amit viszont az angyalok nem tudtak, hogy az emberek meg Atlantiszt, az angyalok városát tervezik lesöpörni.
- Dehát… mindhárom város eltűnt.
- Így van, Vermeil. A tervük bevált. Mire észbe kaptunk, a démonok két városának már nyoma sem volt. A megcsapzott, de győztes sereg meg arra ért vissza, hogy szeretett városukat a mély kék óceán elnyelte. Ekkor volt az első és utolsó alkalom, hogy a démonok és az angyalok félretették nézeteltéréseiket és közös erővel zúzták szét Babilóniát. Szemet szemért elven teljesen leradírozták úgy, hogy száz évig tartott, mire az emberek visszaépítették. Addigra viszont, az angyalok és a démonok kénytelenek voltak egy fedélen osztozni azokkal, akik anno kegyetlenül hátulról mellbe szúrták őket. Ám, nem tanultak a leckéből és még továbbilag is minket neveztek meg minden baj okozójának. Bár, erről te jobban tudnál mesélni… Vermeil.
Alto teljesen lesokkolódott az információtól. Ennyire elborult és sötét lenne az emberek látásmódja?
- Akkor te is csak a bosszúnak élsz? -kérdezte, immáron komoly tekintettel, mire Iolite elnevette magát.
- Tévedés. Szimplán úgy látom, hogy az emberek rég kiérdemelték a pusztulást. Nem tudnak mást, mint háborúzni, gyilkolni, taposni és egymást megnyomorítani.
- Emiatt csatlakoztál Odiohoz?
- Igen. Miután elszöktem apámtól és anyámtól, akiknek a pacifizmusától már hányhatnékom volt, ő talált meg. Elmondta, hogy őt is hasonló célok vezérlik, ám ez vaskos kamu. Ő sem jobb az embereknél, ha engem kérdeztek.
- Azért élted túl a mérget, mert angyali mivoltod miatt hatástalanná vált?
- Hááát… nem egészen. Normális körülmények között igen, de hála a meglepő húzásotoknak, kicsit körül kellett játszanom a pecsétet. Mikor megadtam mindazt az információt, addig speciális varázslatok egész sorát játszottam ki, amivel gyengítettem a belém áramló mérget. Így csak tetszhalott voltam. Belial ott követte el a nagy hibát, hogy csak öt méter mélyre ásott el. Ha normális koporsóba rakott volna és tíz méter mélyre, akkor már nem élnék.
- És mi lett volna a terved Vermeillel? Vagyis, tényleg a tied.
- Az ereje és az én erőm kombinálásával olyan robbanást hozok létre, amitől az emberek kipusztulnak, de a démonok és az angyalok túlélik. Aztán, örök békét kötünk és létrehozzuk a tökéletes világot.
- Ami irgalmatlan nagy baromság. -vágta rá Alto. -Akkor te se leszel másabb, mint az általad megvetett emberek, hiszen erőszakkal akarsz az erőszakra válaszolni.
- Így van. Emiatt nem kezdtem további tömeges mészárlásba. -erősített rá Vermeil. -Gondolj bele, hogy az erőmmel komplett hadseregeket, falvakat, városokat radírozhattam volna le a föld színéről.
- Én azt mondom, hogy ha már megszabadultál Odiotól, akkor állj a mi oldalunkra. Célom immáron a fajok közötti béke és úgy megy csak, ha minél erősebb szövetségeseim vannak, akik diplomáciával érik el céljukat. Hidd el, csak így érhető el bármilyen eredmény. Ez az én Golden Windem.

Alto kijelentését először gúnyos mosoly, majd még gúnyosabb nevetés követte.
- Golden Wind? Mi ez az elbaszott név? Egy JoJo referenciát mozgalomnak használni? Komolyan? Ennyire nincsen kreativitásod?
Alto és Vermeil csak kivárta a nevetés végét és akkor kapott választ.
- Világbékét akartok? Ez nem egy shounen vagy egy fanficction. Eszem ágában sincsen ezt a faszságot követni csak azért, mert főhős és főhősnő vér csörgedezik ereitekben. A valóság ugyanis az, hogy az embereket nem lehet áttéríteni a békére. Papolhatsz nekik bármit, az eredmény ugyanaz…
- Honnan veszed? Megpróbálták egyáltalán? -szúrta közbe Alto a kérdést.
- Nem, mert baromsággal miért próbálkozna bárki is?
- Te annak mondod. Amit viszont én tapasztaltam Alto körül… több mint lehetséges a világbéke.
- Menthetetlenül ostobák vagytok. Erre csak a halálotok lehet az egyelten gyógyír.
- Akkor meg miért vagy ennyire közlékeny felénk? -kérdezte Vermeil kicsit ingerülten.
- Ennek egyszerű a válasza. Jelen helyzetemben Odio egy akadály a tervem megvalósítására. Emberi közmondás ugyebár az, hogy az ellenségem ellensége a barátom. Így segítek nektek.
- Nem fogsz hozzánk csatlakozni! -szögezte le Alto. -Sőt! A segítséged se kell nekem.
- Eszem ágában nincs ilyen undorító dologra vetemedni. Rám nem hat a „Addig pofázok, amíg az ellenségem a jó útra nem tér.” varázslat. Segíteni meg csak akkor fogok, ha minden kötél szakad. Addig meg figyellek titeket a távolból.
- Miben tudnál segíteni? Igaz, első alkalommal megizzasztottál minket, de másodjára majdnem beledöglöttél.
Ekkor Iolite felnevetett, majd hátat fordított.
- Ki mondta azt, hogy láttatok teljes erőbedobással harcolni?
Erre egyikük sem válaszolt, csak felkészültek egy azonnali támadásra.
- Megválaszoltátok a kérdésemet. Na pá!
Ekkor eltűnt a szemük elől. Alto és Vermeil csak zavarodottan tekintett a tag hűlt helyére.

A táborba visszaérve már mindenki ébren várta őket. Mivel telepatikus úton az egész beszélgetést hallották, így elsőképp azt tárgyalták ki. Senki nem tudott kezdeni az egésszel. Neider megerősítette a miniatűr történelemleckét. Alto addig elolvasta a dossziét, ám undoron és megvetésen kívül mást nem találtak. Joggal érezhették teljes zsákutcának az egészet. Végül arra jutottak, hogy később elégetik az egészet, ezzel lezárva az emberi faj legundorítóbb kísérletét. Mire végeztek, eljött a hajnal. Legközelebbi úti céljuk Myria, a környék legerősebb mezőgazdaságával rendelkező városa, mivel kifogytak a készletekből.

Egyik fél sem érezte magát se győztesnek, se vesztesnek. Altoék örülhetnek, hogy a Farmában lezajlott incidensnek nem lett halálos végkimenetele, Odio pedig csak a lassabbik úton erősödhetett meg. Továbbá, félt, hogy megtalálják a gyenge pontját.