A társaság jókedvűen menetelt már három órája, mikor beértek az erdőbe. Az eseménytelen menetelést csak Neider és Dan hereverő játéka törte meg, ahol próbálták egymást minél többször és minál váratlanabb időpontban tökön ütni. Az egyik alkalommal Dan hibát követett el. Neider ugyanis nem mögötte haladt, ahogy szokott, mert megállt inni. Amikor érezte, hogy valaki jön, célzott és ütött. Az még kisebb dolog volt, hogy talált, de az Alto homloka volt.
- Bocsi. Véletlen volt. Eskü, csak kérlek… ne uszítsd rám …
- Semmi baj. Elhiszem, hogy véletlen volt. -mondta mosolyogva Vermeil és Dan mellé ért. Alto tudta, hogy mi fog következni, ahogy Rachel is. Egyszercsak egy jó erős és gyors suhintással vágta tökön Dant, hogy összegörnyedt.
- Te átkozott nőstényördög. Azt mondtad, elhiszed. -mondta vékony hangon.
- Én elhittem. Csak beszálltam a játékba.
- Aminek most van vége. -szólt közbe Lilia. -Vermeil nyert.
- Hogyan? Eddig 2-3 volt az állás. -jegyezte meg Neider.
- Igaz. Ám, Vermeil ütése hibátlan volt. -zárta le a vitát Rachel.

Kis idő után egy tisztásra értek ki. Immár messze voltak a vonattól és pihenniük is kellett. Gyors sorshúzással eldőlt, hogy Altonak kellett főznie. Még szerencse, hogy pakoltak el néhány zacskó levest, így Rachel tűzmágiájának hála már forrt is a víz. Persze, az efféle levesek önmagukba nem igazán laktatóak, így még néhány zöldséggel, fűszerrel és füstölt sonkával dobták meg a tápértékét. Így a végeredmény egy igazán laktató ebéd, ami úgy kellett az éhes társaságnak, mint alkoholistának a kocsmanyitás. Így nem csoda, hogy fél óra múlva az üst üresen kongott. Rachel elkezdte megvizsgálni az emlékkristályokat és feltörni őket. Dan időközben Altot képezte közelharcra. A srác régebben edzett Chrissel, aki nem egy alkalommal tette harcképtelenné. Addig azt hitte, hogy az az edzés kegyetlen volt, de rá kellett jönnie, hogy ez eddig a legkeményebb mind közül. Dan ugyanis nem igazán fogta vissza magát és állandó jelleggel büntetett. Vermeil szó nélkül nézte egy darabig, majd szóvá is tette nemtetszését.
- Azért van egy határ, kutyus! Kicsit azért finomabban!
- És azt hiszed, hogy az ellenfeletek finomkodni fog? Egyáltalán nem. Még csak a négy leggyengébb Platina Rangost és bérgyilkost győztétek le.
- Ne próbáld meg túldrámázni, az ég szerelmére.
- Ezt most nem mondod komolyan? Iolite el volt telve magától, Xanon gyűlölte és lenézte az embereket, míg azzal a két szerencsecsomaggal csak azért tudtunk elbánni, mert szét sikerült választani őket. Tiszta sor, hogy a pasid addig tömött, míg elszállt a józan eszed, de legyünk reálisak: Nyolcan még vannak biztosan és emellé a fővezér is. Szóval, húzd ki a fejed a seggedből és gondolkozz.
Ez volt az a pont, ahol Vermeilnek eldurrant az agya. Jelenleg mást nem akart, mint élve megnyúzni Dant, hogy Alto szobájának falát azzal díszítse fel. Már készültek volna egymás torkának feszülni, amikor Alto megfogta mindkettejük kezét.
- Szívem. Állj le. Igaza van. -nyögte ki.
- Alto drágám! Azt elfogadom, hogy edzeni akarsz, de ne várd el tőlem, hogy csak kussban nézzem, míg péppé ver.
- Pedig igaza van. Az eddigiekkel is csak nagyon nehezen bírtunk el. Kevesebb, mint két hetünk van, úgyhogy jobb, ha élesben gyakorlok.
Vermeil arcára volt írva az aggódás. Dan dühe is kicsit leenyhült.
- Figyi. Elhiszem, hogy a párodat nagyon szereted. Cserébe azt hidd el, hogy nem vagyok könyörtelen olyan mértékben. Nem okozok neki maradandó sérülést. A farkának se lesz semmi baja, hogy este kényedre, kedvedre lovagolj rajta. Okés?
Alto felállt és letörölte arcáról a port. Dan elmosolyodott.
- Látod? Él és virul.
Vermeilnek igazat kell adnia mindkettejüknek. Hiszen, messze van még a vége. Ám, ennek ellenére nem bízott az egészben.
- Azért figyelni foglak titeket. Ha komolyabb baja esik, akkor kifilézlek. -mondta határozottan és megvillantotta körmeit.
- Rendben van!
- Srácok! Megvizsgáltam a kristályokat!

Rachel kiáltására mindenki odagyülekezett. Miután leültek, belefogott a fejlemények boncolgatásába.
- A rossz hírrel kezdem. A második kristály, ami Oersted emlékét tartalmazná, hamisítvány.
- Az nem lehet! Az Emlékek Mauzóleumában nem lehet egyetlen emlék sem másolat. Folyamatosan ellenőrzik. -hitetlenkedett Lilia.
- Így van. Ez azt jelenti, hogy valaki ellopta még idő előtt és csinált egy közel tökéletes másolatot. Viszont, a furcsa az egészben, hogy nem az ellenfeleink tehették. Hiszen, akkor miért vesződnének azzal, hogy ezt a két pojácát megbízza az emlékek elszállításával?
- Így nem zárhatjuk ki, hogy a mi oldalunkat akarja erősíteni. -tette hozzá Alto.
- Igaz. De ezt későbbre hagyjuk. Ami most fontosabb, az Mizudaria emlékei. Ezt viszont rád bízom. Mivel te élted át a szörnyűségeket.
Rachel átdobta Altonak a kristályt. Használt már ilyet még az Ortigia Akadémia egyik óráján. A nap felé tartotta és belenézett. Vakító fény helyett az Mizudaria, a projektvezető emlékét láthatta a szeme előtt. Nem sokáig nézte, mert nem volt az egészre kíváncsi.
- Farma városa, azonbelül a közepén van még az épület.
- Farma? -kérdezte értetlenül Vermeil.
- Persze, nem ismered. Farma városát 100 éve alapították és az orvostudomány központjává vált. Mivel legendás erejű kristályainak köszönhetően olyan speciális mikroszkópokat csináltak, amivel a makró méretű objektumokat is könnyű kiszúrni.
- Emlékszek rá, hogy ide mentünk osztálykirándulásra is. -tette hozzá Lilia.
- A hely, ahol az emberek megsegítése lenne a cél a démonok pusztulásának alapkövét is megépíti. Ez aztán irónia a köbön. -morogta sötéten Neider.
- Most félretéve az érzéseket. Innen öt nap lenne gyalog az út. Ha sikerül lovaskocsit szereznünk, akkor három. -mondta Rachel.
- És akkor arról nem is beszélve, hogy a készleteink eléggé gyérek. -mondta Alto, miközben mérte fel a cuccaikat. -Vadászatból meg egyéb más forrásból még az élelem megoldható.
- Akkor röviden az élelmen felül pénzt és lovaskocsit kell szereznünk. De most folytassuk az utat.
- Rendben. -bólintottak és felkeltek.

A menetelés eseménytelen volt. Altot legbelül viszont valami nagyon zavarta. Emlékezett arra, hogy a Lélek Fúzió hatása alatt mennyire dühös volt ellenfelére. Eddig még se Obsidianra, sem pedig Iolitera nem volt ennyire pipa. Tudni akarta, hogy ez csak egyszeri „betelt a pohár” érzés volt, vagy pedig kezd fokozatosan csökkenni a türelme. Ekkor valaki hátbavágta. Lilia volt az.
- Föld Altonak! Már egy perce szólítgatlak!
- Bocsáss meg, nővérem. Bele voltam merülve a gondolataimba.
Ez a kijelentés meglepte.
- Nocsak. Két éve nem szólítottál így… öcskös.
- Gondoltam, hátha jól fog esni.
- Aranyos vagy. Amúgy, beszélni szerettem volna veled, de folyton közbejött mindig valami.
- Persze.
Alto és Lilia lemaradt a csapattól.
- Figyi. Lehet, hogy haragudni fogsz rám, hogy ezt felhánytorgatom, de mélységesen sajnálok pár dolgot.
- Miket?
- Elmondtam Vermeilnek, hogy örökbefogadott az apám.
- Ebben semmi rossz nincs. Lefogadom, hogy immáron Vermeillel igazi baráti kapcsolat alakult ki köztetek. És mi a másik, amit sajnálsz?
- Azt, hogy vaknak és idiótának tartottalak, amiért engem nem vettél észre. Közben meg mióta kiszabadítottad Vermeilt, már az első pillanattól fogva csak nyomultam rád.
- Tudom, hogy érzel irántam és szándékod volt velem összejönni. A helyzet viszont az, hogy nem akartam a családtagomat a jövendőbeli feleségemnek. Továbbá, ha volt veled szemben valami, ami miatt meg pláne nem akartam az egészet, az a csökönyösséged. Egyáltalán nem akartad elfogadni, hogy nem tudok irántad szerelmet érezni és maximum egy hét múlva ott folytattad, ahol abbahagytad. Az első öt alkalom után jobb volt lelkileg vaknak tettetni magam. Már akkor elmondtam, hogy úgy szeretlek, mint a testvéremet. Mivel tényleg vigyáztál rám, így ez tűnt a legfinomabb módszernek, mert ha komolyan kiosztottalak volna, akkor biztos, hogy örökre haragban leszünk. Emiatt én nekem kéne…
- Semmi baj, teljesen megértelek. Legalább te megtaláltad életed szerelmét. -mondta lehangoltan Lilia, mire Alto átölelte.
- Ne aggódj, nővérem. Egyszer te is megtalálod az igazit.
Vermeil hátranézett és elmosolyodott. Megfogadta a tanácsát és immár kettejük között tisztázódott minden. Lilia lelkesen felkiáltott az ölelés után.
- Ha te sikeresen összejöttél egy succubussal, akkor én megidézek egy incubust és szerelembe ejtem. A könyvtárba biztos vannak még démonok elzárva. Nincs igazam, Vermeil?
Erre a megnevezett hangosan felnevetett.

Időközben Ortiga földalatti rendszerében Oersted éppen a trónusán ült és a gondolait szedte össze. Noha a terve jól halad, szög a szemében az, hogy a két legerősebb démont nem sikerült elkapnia. Ráadásul, minden egyes pillanatban egyre erősebbek. Heliodor szakította félbe a csendet, aki kinyitotta a kaput és meghajolt.
- Jelentést. -szólt Oersted szűkszavúan.
- Igenis, mester! Attól tartok, csak két rossz hírrel szolgálhatok.
- Értem. Mi az első?
- A Pokol Bérgyilkosaiból Xanon, Hakai és Ryoshi meghaltak. A Halál Angyala pedig dezertált és a két démont erősíti.
- Az a három volt a leggyengébb. Értük nem kár. Dan esetében meg várható volt, viszont a riválisa majd megöli. Mi a másik rossz hír?
- Náluk vannak az emlékkristályok, amiből egy ráadásul hamisítvány.
Ekkor Oersted rávert a trónusára, ami gyémánt keménysége ellenére behorpadt. Heliodor összerezzent.
- Nem hiszem el, hogy egy rakás töketlent vezetek. Nekem kell mindent elintéznem?
- Erre semmi szükség. Most három ember keresi őket, mivel útban Shiraki felé.
- Parancsolj arra a hármasra, hogy Farmába menjenek.
- Miért? -kérdezte a boszorkány.
- Egyszerű. Ha látták Mizudaria emlékét, akkor arra fogják venni az irányt és pár nap múlva feltűnnek. Ott tegyék meg a feladatukat. -foglalta össze és felállt a trónusáról. -Most pedig elmehetsz.
Heliodor felállt és hangtalanul távozott. Oersted lement a legalsó szintre és kinyitotta az ajtót. A félhomályos teremben egy hatalmas tartály volt, aminek világító tartalma mintha több démon összeolvasztott darabjai lennének. Egy ideig csak hipnotizálva nézte a tartályt.
- Csak idők kérdése és hamarosan levethetem magamról eme szánalmas és gyönge testemet. És akkor a teljes emberiséget le fogom igázni. Nincsen több haladék és könyörület. Megfizetnek minden egyes bűneikért, amit a fajom ellen műveltek.
Oersted hangja határozott és bosszúszomjas volt. A fénylő tartálynál látszottak a szarvai.

Napnyugtakor az erdő közepéig jutottak. Vacsora után eldöntötték, hogy őrséget állítanak fel a vadállatok, rablók és a tűz fenntartása miatt. Alto és Vermeil kapták meg az első kört. Hosszú ideig semmi nem történt és csak a tüzet táplálták és csókolóztak egymás ölében.
- Ez annyira uncsi. -sóhajtotta Vermeil, miközben hátulról ölelte a barátját.
- Az őrködés sose volt valami izgalmas, el kell ismerni.
- Akkor mit szólnál ahhoz, hogyha elvonulnánk és megtömnél, mint a karácsonyi pulykát?
- Jó ötlet, de ismerve téged, mire visszaérünk, addigra meg kialszik.
- Akkor lássuk, hogy milyen messze lősz el és nem az íjaddal.
Vermeil ekkor kezével benyúlt Alto nadrágjába és befogta a száját, nehogy a kiáltása felébressze a többieket. Ám ekkor mindketten megéreztek valamit, ami miatt mindketten felpattantak és közbenéztek.
- Mintha több embert és démont éreznék. -motyogta Vermeil.
- Igen. Ráadásul az utóbbiak túl haloványak. Vagy gyerekek, vagy alig élő felnőttek.
- Nincsenek messze. Meg kell néznünk, hogy kik azok.
Mindketten azonnal elindultak egy széles ösvény irányába, ami az erdőt választotta szét. Ott fáklyák világításában egy szekér fogadta őket. Nem mentek közvetlenül oda, csak távolról figyelték. Tíz ember, a szekérben pedig hat démon gyerek volt.
- A picsába is! Minket küldenem a legszopóbb melóra. -morogta az egyik.
- Maradj már, te idióta! Ha elpasszoljuk őket a rabszolgapiacon, akkor bőven megéri a pénzt.
Alto legszívesebben már most megölte volna őket, de akkor nem lenne különb náluk.
- Vermeil! Szabadítsuk ki őket, de ne öljünk, ha nem muszáj.
- Rendben.
Közelebb mentek a kocsihoz. Vermeil hangtanul nekirontott az egyiknek és egy határozott ütéssel két ellenfelet vágott pofán, akik hangosan elterültek.
- Ennyit a rajtaütésről. -morogta Alto és megidézte a kristály íjját. Feladata az volt, hogy támogassa Vermeilt távolról. Sorban lőtte ki az ellenfelek kezéből a fegyvert, míg barátnője lerendezte a többit. Mivel ezek igazából banditák voltak és a varázsláshoz semmit nem értettek, így a felszámolásuk nem telt bele egy percbe sem. A démon gyerekek csak rettegve figyelték az eseményeket.
- Tiszta a terep! -kiáltott Vermeil. Alto eltüntette fegyverét, majd a szekérhez ment.
- Jól vagytok? -kérdezte barátságos mosollyal.
- Igen. -felelte az egyik bizonytalanul. Vermeil megszüntette az álcázást, így látható lett a szarvai és a farka.
- Ne aggódjatok. Segíteni jöttünk. -mondta megnyugtatás céljából, ám a gyerekek csak összezavarodtak. Alto a zárat próbálta feltörni, de nem igazán értett hozzá.
- Hagyd csak. Majd én.
Vermeil odament és egyetlen húzással tépte ki az ajtót és tépte szét a gyerekek lábát és kezét lefogó láncokat. Addigra a banditák lassan magukhoz tértek és látták a démonnőt.
- Te átkozott démon ribanc! Ki fogjuk a fajtátokat irtani…
Alto elkapta a férfi torkát és a fának nyomta.
- Ne merészeld a barátnőmet így nevezni. Most még kíméletesek voltuk veletek, de ez hamar meg fog változni, ha nem fogod be a pofád. -suttogta fenyegetően Alto és elengedte. -Most pedig meglépünk. Ha követni mertek, akkor azt gyorsan megbánjátok.

Vermeil a démongyerekeket a táboruk felé vitte. Alto követte őket, ám ekkor az egyik bandita becélozta egy kisebb késsel és elhajította. Normális esetben eltalálta volna a srác tarkóját, ám Vermeil azonnal hátraugrott és megfogta a kés markolatát. Lassan, pszichopata mosollyal ment oda a banditához. Az szó szerint lefagyott a félelemtől.
- Ez asszem a tied. -mondta és kettétörte a kést, majd a tag elé dobta. Végül a táboruk felé vették az irányt.