Egy hét telt el, mikor Fukushu feltűnt Tomura lakása előtt. A srác külseje valamennyit változott. Eltűntek a karikák a szeme körül és a ráncok is szépen kisimultnak látszik. Csak ő tartózkodott a házban. Himiko és Twice lopni voltak, Spinner szintúgy, Atsuhiko, Dabi és Kurogiri nem kötötte Tomura orrára az úti céljukat.
- Még egyszer megkérdezem tőled Tomura: Biztos, hogy ezt akarod? Mert ha elkezdjük akkor már nincs visszaút, nem hagyhatod abba!
- Olyan biztos vagyok benne, mint ahogy a hétfő után kedd jön! -válaszolta magabiztosan amit Fukushu meg is érzett a beszédstílusában.
- Rendben van. Akkor most szépen elmegyünk bevásárolni instant ráment és mindenféle konzerv kajákat.
- Most nem vagyok éhes...
- Nem is mostanra te marha. Egy ilyen teljes körő képzést amit te kérsz nem lehet városi körülmények közt csinálni. Holnap pedig szépen odamegyünk. Elég messze van.
- Pontosan hová megyünk?
- Majd megtudod. Most gyerünk vásárolni!

Mikor már léptek volna ki az épületből szembetalálkoztak Himikoval és Twice-al akik pedig éppen akkor értek haza. A lány még mindig ingerült volt a nővérével való találkozás miatt, de ezt nem említette két férfinak.
- Ohhhh, mi jöttünk ti mentek ahogy látom! - mondta Twice.
- Mindjárt jövünk, csak elugrunk bevásárolni!
- Kora délben? Na mindegy,ha már úgyis mentek akkor hozzatok pár zacskó chipset meg Dr. Peppert, köszi!- vetette oda nekik Himiko.
- De hát most voltatok kint, nem tudtátok volna ti megvenni őket?- kérdezte Tomura.

- Nincs egy vasunk sem, így is lopni kényszerültünk, hogy legyen mit viselnünk. A megmentőnk egyetlen akinek van lóvéja, annyi pedig elvárható lenne tőle, hogy szolgálja a lakói kényelmét nem igaz?
- Oké, oké kaptok chipset meg piát.- felelte teljesen nyugodtan és mosolyogva Fukushu, ugyanis észrevette, hogy ők ketten csúnyán megjárták nemrég valakivel de nem szólt semmit inkább rájuk hagyta a dolgot. Szerencsére a közelben volt egy éjjel-nappal nyitva tartó és elég nagy bolt is ahol jól bevásároltak maguknak, illetve Himikoéknak is megvették a kért dolgokat. Vagy 4 jó nagy bevásárló táskát telepakoltak konzervekkel és instant tésztaételekkel amiknek megvolt a súlyuk de Tomura ezt is úgy fogta fel mint egy erőnléti edzést. Mikor hazaértek Himiko és Twice már aludtak.
- Jól van, a kaja megvan. Most menjünk aludni, holnap egy elég szép túra vár ránk. Úgy készülj, hogy reggel 8-ra az állomáson kell lennünk.
- Oké.- válaszolta Tomura, majd visszavonult a szobájába, Fukushu pedig a kanapéra heveredett le. Reggel 6:30-kor csörgött is a fiú ébresztője, ámbár nem sokat aludt. Folyton arra a bizonyos helyre gondolt, hogy vajon tényleg olyan lesz-e mint amilyennek mesélték neki. Tomura is nagy nehezen kimászott az ágyból, majd a reggeli teendők elvégzése után nekiálltak felöltözni mikor is Himiko lépett ki a szobából.
- Hát ti mit csináltok itt hajnalok hajnalán?
- Egy kis erőnléti és fizikai képzésre viszem Tomurát.

Ekkor azonban Himiko azt hitte,hogy rosszul hall a fáradságtól de mégis olyan hangosat nevetett, hogy azt nem lehetett nem meghallani.
- Oké, most biztosan álmodom ezt az egészet igaz? Ez a világbarma és az erőnléti edzés olyan távol állnak egymástól mint a Disney élőszereplős filmek a jóízléstől.
Twice is kijött a zajra.

- Himiko, tudod, hogy nem szabad ilyeneket mondani mert a Disney ügyvédei minden bokorban ott leselkednek. Láttam a minap az Animal Planeten.
- Viszont én megígértem neki és ha szerintetek ez olyan rohadtul vicces akkor röhögjetek csak. Nekünk most már indulnunk kell, de lehetséges, hogy csak én jövök vissza.
-Nyugi, ha ez megpusztul akkor legfeljebb töröljük a böngészési előzményeit.- jelentette ki Twice, mire mindketten nevettek, ám a két férfi ügyet sem vetett rájuk. Felvettek az ételekkel és ruhákkal telepakolt táskáikat és egy gyors taxizás után már kint is voltak az állomáson.
- Figyelem, figyelem, felszállást megkezdeni a Star Express 999-es járatára! További bejelentés, hogy a Lajhár Expressz hatvan… hetven… nyolcvan percet késik! - hallatszott a bemondóból.

Fukushu és Tomura egyből fel is szálltak és a vonatra ami pár perccel később már úton is volt. Egy jó 3 órás vonatút állt előttük. Ahogy a vonat csak rótta az útját Tomura csak egykedvűen nézett ki a szerelvény ablakén míg Fukushu egy könyvet olvasott mellette, ám időnként ránézett. Nagyjából 11 órára meg is érkeztek egy másik város állomására ahonnét busszal mentek tovább, viszont onnét kezdődtek Tomura számára a furcsa dolgok ahol leszálltak. Ugyanis egy ütött-kopott megállónál szálltak le.
- Most hol is vagyunk? - kérdezte.
- Közel a célunkhoz. Még egy jó 1 órás gyalogtúra vár ránk, de ne maradj le, mert ez az út nincs rajta a hivatalos túristaösvényen.- világosította fel Fukushu, és aki jobbnak látta ha tényleg nem marad le. Ahogy mentek egyre beljebb az ismeretlen erdőbe Tomurában egyre jobban égett a kíváncsiság. Lassan ám de biztosan meg is érkeztek egy elég nagy területre, és végre ő is meglátta, hogy Fukushu hova hozta őt. Nem tudott hinni a szemének. Egy hatalmas épület volt amit elnézve már nagyon régóta nem használt senki sem. A bejárat előtti szobrokat már szinte teljesen benőtte a növényzet.
- Mi ez a hely? - kérdezte Tomura.
- Ez kérlek szépen , a Moruko erőd. Évszázadokon át árva vagy éppen az éppen aktuális vezetőknek eladott gyerekekből képeztek itt mindenre elszánt és kemény harcosokat, akiket aztán olyan helyekre küldtek zsoldosoknak kémeknek vagy esetleg bérgyilkosságokat elkövetni mint Kína vagy Korea. Viszont a II. Világháború után már nem nagyon használták ezt a helyet, az új évezred beköszöntével és a hősök felbukkanásával pedig a feledés homályába merült örökre. Most is csak nagyon kevesen emlékeznek rá.
- És te honnan tudsz róla?
- Onnét, hogy a dédapám is itt nevelkedett, majd utána kiképzőtiszt volt itt. Többet ne kérdezz mert én is csak ennyit tudok róla. Gyere menjünk be.
- Jól sejtettem, hogy nem a Hiltonban fogunk aludni, de ez akkor is elég ijesztő.
- A legenda szerint azoknak a gyerekeknek a szellemei akik a kiképzés közben haltak meg itt ,illetve az erdőben is számoltak be paranormális tevékenységekről. Hatalmas humbug, ha engem kérdezel.- tette hozzá Fukushu teljes nyugalommal, de Tomura inkább adott volna neki egy sallert csak hallgasson már el. Ahogy az várható volt, az épület beljesében romos állapotok uralkodtak így először némileg kitakarították az egyik szobát ahol aludni szándékoztak. Tomura hátra is hőkölt mikor egy tanuki család menekült ki az egyik szobából, egy másik gerendán meg látta, hogy egy bagoly alussza nappali álmát. Az épület előtt szerencsére volt egy tűzrakó hely , illetve volt egy patak is így némi tűzifa gyűjtés és vízhordás után meg is tudtak ebédelni. Amíg Fukushu felmérte a terepet addig Tomura az épület belsejében sétált, ám közben folyamatosan azt érezte, hogy mintha valaki figyelné. Az egyik szobában meg is látott egy doboznyi bekeretezett képet, ám mindegyiken két fotó volt. Tomura közelebbről is szemügyre vette az egyiket. A felső fotón egy férfi állt magabiztosan, előtte pedig 8 gyerek volt látható. A férfi az alsó képen is rajta volt, de körülötte ugyanazon gyerekekből már csak öten voltak. A felső kép alá pedig az volt írva: 1934, az alsó alá pedig 1935. Most értette meg teljesen a hely lényegét. Visszatette a képet és visszament Fukushuhoz aki szintén végzett már.
- A hely még mindig alkalmas a céljának a teljesítésére, így holnap el is kezdjük az edzést! De most szólok, hogy nem leszek kíméletes és ne várd el, hogy bárki is a segítségedre fog sietni ha baj van. Nincs se térerő, se wifi, se áram se semmi. Csak ketten vagyunk itt és a legközelebbi emberi társaság két órára van innen.
- Nem is várom el!
- Rendben. Most viszont még kell egy kis tűzifát és vizet gyűjtenünk ha fürdeni és enni szeretnénk este.
A fiúk újfent nekiálltak serényen fát gyűjteni és vizet hordani. A délután hamar eltelt és mivel szinte megállás nélkül hordták a dolgokat így estére már mindketten elfáradtak, így vacsora után hamar nyugovóra is tértek. Fukushu hamar álomba merült ám Tomura fél füllel még mindig a környezete zajait hallgatta. Hallgatta ahogy a kabócák ciripelnek a fákon, és éjszakai állatok kezdik meg vadászatukat. Néha úgy látta mintha egy emberi árny suhanna végig az épület ütött-kopott falain, ám végül őt is elnyomta az álom.

Reggel arra ébredt, hogy Fukushu egy nagy vödörnyi hideg vizet önt az arcára.
- Felkelni! Most azonnal! - parancsolta mint valami kiképzőtiszt.
- Mi a fenét csinálsz? - kérdezte félálomban Tomura.
- Felébresztelek mert kezdjük az edzést! Irány öltözni, tisztálkodni, üríteni, majd kifelé az udvarra!
Tomura nem ellenkezett, tette, amit mestere kért. Miután mindent elvégzett és kiment az épület előtt lévő udvarra látta, hogy Fukushu már ott várja. Az edzést bemelegítéssel kezdték. Nyújtózkodások, fekvőtámaszok, guggolások, felülések követték egymást majd futás az épület körül. Fukushu mindezt jól bírta ám Tomura minden igyekezet ellenére hamar kifáradt. Egyáltalán nem volt ehhez hozzászokva, ám minden alkalommal mikor lassítani próbált partnere rendszerint egy nyaklevessel vagy gyomrossal térítette magához.
- Nincs lazsálás kisöcsi! Mozgás, gyorsabban! - üvöltötte Fukushu.
- Csak egy perc pihenőt kérek!- könyörgött, ám nem hallgatott rá!
- Ennyitől még nem lehetsz kidőlve! Még 3 kör az épület körül utána megyünk reggelizni! - Tomura összeszorított fogsorral de végigcsinálta. A futás végeztével az épület falának dőlt. Érezte ahogyan úgy remegnek a lábai mint a kocsonya, a fejéről pedig Niagara üzemmódban folyt a veríték.
- Mostantól fogva minden reggel ezekkel fogunk kezdeni! Ha már ezt sem bírod akkor mi lesz később?- kérdezte szigorúan Fukushu.
- Bírni fogom!- felelte Tomura de még mindig levegő után kapkodott. A nap már elég szépen felkelt mikor azok ketten leültek reggelizni. A lábai még mindig remegtek de legalább az evőeszközöket rendesen tudta fogni. Ekkor még nem is sejtette, hogy ez még a könnyebbik része volt a dolgoknak.
Miután befejezték az evést Fukushu újfent kiparancsolta őt az udvarra. Odakint nagyon meleg volt. Mestere korábban már a helyszínre készített rengeteg elég hosszú farudat. Nemsokára ő is kilépett az épületből, viszont cipő és felsőruházat nem volt rajta.
- Akkor most kezdjük a valódi edzést!- közölte, majd Tomurára mutatott.- Először is vedd le a cipődet és a felsődet mert azok csak zavarni fognak.- Tomura engedelmeskedett. Fukushu egy rudat dobott eléje majd ő is felvett egyet.
- A feladat egyszerű! Üss meg, csak egyszer!
Ám Tomura már a rúdnak a puszta látványára zavarba jött. Tudta, hogy ha hozzáér abban a pillanatban elrohad. Ekkor viszont Fukushu elkiáltotta magát.
- Kezdjük!
Szempillantás alatt már száguldott is feléje szélsebesen. Tomurának nem volt sok ideje gondolkodni, egyből felkapta a farudat, de ahogy sejtette az pillanatok alatt elrohadt.
- A fenébe!- kiáltotta ,ám ekkor egy hatalmas ütést érzett magán. Fukushu az arcán csapta meg a saját botjával, majd a mellkasára és a gyomrára is mért egy csapást amitől egy közeli fának csapódott,végül a torkára is csattant pár ütést amitől azonnal némi vért köhögött fel.
- Mi van ratyigyerek? Nem mersz visszaütni? Ha így haladsz, akkor az első komolyabb ellenfél meg fog ölni! -jelentette ki flegmán és becsmérlően Fukushu.
- Te is tudod, hogy nem érinthetek meg semmit direkt különben elrohad.- válaszolta Tomura ám ekkor újabb ütést kapott a gyomrába.
- Ezért vagyunk itt! Hogy fejleszd a képességedet! Meg kell tanulnod irányítani a Decay-t és úgy használni, hogy ne hasson azonnal! Na de hol is tartottunk?
Majd Fukushu egy újabb csapást akart bevinni amit viszont Tomura ezúttal sikeresen kikerült, majd a botok felé szaladt. Látta, hogy ellenfele ismét sebesen közeledik feléje ezért felkapott egy újabb rudat ám az ugyanúgy elporladt mint az elődje.
- Picsába! Na mindegy akkor majd puszta kézzel! Hisz nem mondta, hogy mindenáron a bottal kell megütnöm!- mondta magában majd felkészült , hogy egy jó nagyot mosson be Fukushu-nak, ám amint hozzá akart érni ő azon nyomban kikerülte a támadását. Nem számított, hogy milyen közel került hozzá , egyszer sem tudta megütni. Így ment ez szinte egész délután, mire Tomura a földre rogyott.
- Gyerünk vissza! - parancsolta Fukushu majd ismét támadásba lendült. Tomura nem volt más választása minthogy felvegyen egy botot.

- Kérlek ne rohadj el, kérlek ne rohadj el…- mondogatta magában ám nem számított mennyire erősen akarta, a botok mindig elrohadtak. Egész délelőtt próbálkoztak eredmény nélkül és a végére Tomura testén már mindenhol kék és zöld foltok díszelegtek. Fukushu is ki volt már fáradva és látván társa állapotát jobbnak látta ha tartanak egy kis szünetet.
- Nem kell szünet! Folytassuk! - mondta Tomura.
- De kell! Majd délután folytatjuk, de egy másfajta edzéssel! Máshogy kell megközelítenünk a problémádat.

Mindketten visszatértek az épületbe, hogy megebédeljenek. Utána tartottak egy kis csendes pihenőt majd később Fukushu egy másik szobába vezette Tomurát. A szobában sötét volt és gyertyák égtek.
- Ülj le!-mondta Fukushu. Mikor Tomura megtette, rákérdezett a helyzetre. Ez hasonlított arra, mikor All for One ellen készült harcba.
- Mit fogunk most csinálni?- kérdezte Tomura.
- Mentális edzést. Eddig testi és fizikális edzést tartottunk kevesebb mint több sikerrel, viszont ahhoz, hogy megtanuld irányítani a Decay-t ahhoz mentálisan is erősödnöd kell.
- És mit kell csinálnom?

- Azt vettem észre, hogy görcsösen próbálod rávenni magad arra, hogy a Quirköd ne induljon be automatikusan, de ez nem lehetséges. Ha görcsösen akar valamit az ember elérni annak szinte sosincs jó vége. Ahhoz, hogy kedved szerint használhasd először meg kell nyugodnod. Most csukd be a szemed és próbálj meg ellazulni és nem gondolni a Decay-re hanem szép dolgokra próbálj koncentrálni. - mondta Fukushu.
- Rendben.- válaszolta Tomura és lehunyta a szemét. Hamarosan el is lazult. A lelki szemei előtt egy tengerpartot látott és a lágyan hullámzó vizet amiben delfinek úszkáltak és ugráltak és az idő is kellemes volt. Tetszett neki. Nagyot szippantott a levegőből. Mikor már látta, hogy mély transzban van Fukushu egy almát rakott hirtelen a kezébe. Tomura ezt megérezte. A tengerparton hirtelen vihar támadt, erős széllel, viszont nem ezek voltak a legijesztőbbek a számára, hanem az, hogy mikor oldalra nézett saját gyerekkori énjét látta és az apját.
- Apa! Ne hagyj itt! Apa!- kiáltozott a fiatal Tomura, mire az idősebbik énje is egy hangos nem-et kiáltott, majd magához tért, kezében pedig ott volt a teljesen elrohadt gyümölcs.
- Szóval ezt éreztem? - kérdezte.
- Igen. Egy pár mp-ig nem volt semmi baj, de aztán rohadni kezdett. Gondolom az, hogy a kezedbe tettem kizökkentett a nyugalmi állapotból. Ezt fogjuk mostantól gyakorolni. Délelőttönként erőnléti, délutánonként pedig mentális edzés. Meg kell tanulnod nem érezni azt, hogy a kezedben van valami. Ha ez sikerül akkor szép lassan meg fogod tudni tanulni az irányítást is.
- Nem lenne egyszerűbb mondjuk hipnózissal csinálni ezt?- kérdezte Tomura.
- Nem , ugyanis a hipnotikus transz során nem vagy magadnál és nem te irányítasz. Ez az egyetlen megoldás.- válaszolta Fukushu.- Bízol bennem Tomura?
- Persze, hogy bízok benned! Gyerünk kezdjük újra!
A fiúk egész délután abban az egyetlen sötét szobában gyakoroltak, viszont ez sem ment könnyebben mint a testi edzés. Akármit is tett a kezébe, nehezebb vagy könnyebb dolgokat, az mindig kizökkentette Tomurát aki mindig ugyanazt a jelenetet látta akkor, de nem adta fel. Ha már All for One-al is megküzdött és kiűzte őt a fejéből akkor ezzel is le fog tudni számolni. Addig-addig csinálták ezt amíg rájuk esteledett. Egy kiadós fürdés és vacsora után az egész napos edzés okozta fáradalmaik miatt hamar elaludtak.

Másnap előről kezdták az edzést. A bemelegítés után következett az újabb botharc. Fukushu ügyes volt mint mindig de Tomura kezében újfennt elrohadt minden egyes darab. A mentális edzés viszont valamennyire sikeresebb volt az előző napihoz képest, hiszen már képes volt akár 5 mp-ig a kezében tartani egy adott dolgot, de az a tengerpartos emlék újra és újra megjelent neki ha a keze közé került tárgy kizökkentette a transzból.

Az elkövetkező napok sorban így teltek el de az eredmény még mindig csak minimális volt. Bár már sikerült a botokat is néhány mp erejéig megfognia de végül mind rohadásnak indultak.
- Bassza meg! Bassza meg! - verte az öklét a földbe Tomura.- Miért nem sikerül? Hiszen próbálkozom, te is látod!
- Látom és értékelem, de amíg képtelen vagy teljesen koncentrálni és nem érezni semmit a kezeid között addig nem lesz javulás.- válaszolta Fukushu.
- Neked aztán tényleg birkatürelmed van. Folytassuk!
Tomura nem adta fel. Bár minden porcikája fájt de nem szándékozta feladni az edzést. Legalább némi eredményképpen felszeldett némi izmot magára. Délután a szokásos meditációs tréninggel folytatták, viszont ekkor Fukushu egy új szintre emelte a gyakorlatot. Miután Tomura ismét békésen ellazult, már nem egy sima, élettelen dolgot helyezett a kezébe hanem egy élő békát amit a folyópartól szedett össze. A béka mozgása szinte azonnal kizökkentette a fiút aki ismét a viharos tengerparton találta magát az ismerős jelenettel.
- Apa! Ne hagyj itt kérlek! Apa!- üvöltötte a fiatal Tomura, és az idősebbik verzió ismét magához tért, kezében a tökéletesen elrohadt békával.
- Ez a legfájdalmasabb emléked igaz? - kérdezte Fukushu.
- Igen! Pedig azt hittem,hogy All for One-al együtt ezt is sikerült törölnüm magamból! De ez úgy tűnik mélyebben van mint gondoltam.
Fukushu ekkor leszegte a fejét és sóhajtott. Nem akart drasztikus módszerekhez folyamodni, de nincs más út. Elindult a kijárat felé, ám még Tomura felé intézett egy kérést.

- Mindjárt jövök, addig állj neki a vacsorafőzésnek. -súgta kicsit halkan és bement az erdőbe. Tomura nem igazán értette, hogy mégis miért kellene bemennie oda, de amióta ott voltak azt már megtanulta, hogy jobb ha nem kérdezi meg, hogy mit miért csinál. Jó sokáig elvolt az erdőben, hiszen csak akkora ért vissza mire a vacsora is elkészült. Viszont mikor visszaért egyből az épületbe ment ügyet sem vetve rá, aki viszont észrevette, hogy a kezében egy jó nagy zacskót szorongatott viszont azt nem látta pontosan, hogy mi is volt benne. Kis idő múlva aztán újfent csatlakoztak egymáshoz és ismét megették a vacsorájukat.
- Fürdés után gyere velem!- közölte Fukushu.
- Hova?- kérdezte vissza Tomura.
- Majd meglátod! Gyerünk!
A fiú nem kérdezett vissza semmit csak tette amit mondtak neki. Miután elvégezte az aznapi tisztálkodást csatlakozott mentorához aki nem máshová vezette őt mint be az erdőbe. A nap addigra már rég lement. Fukushu még csak meg sem rezzent, de Tomura számára minden egyes hang olyan hatást keltett mintha egy horrorfilmben lett volna. Egyszercsak egy elég hangos zaj ütőtte meg a fülét.
- Hallottad ezt? - kérdezte.
- Persze, kabócák!
- Hülye, ez nem kabóca volt!
- Ez itt az erdő, és ha tanultál biológiát akkor tudhatnád, hogy itt állatok élnek!
- Köszönöm a felvilágosítást captain obvious, de elmondanád végre, hogy hova megyünk?
- Már nincs messze!- és tényleg nem is voltak már messze, de ahova végül is elértek az csak még jobban az egekig lőtte Tomura vérnyomását. Egy barlanghoz értek.

- Mit keresünk mi itt? - kérdezte.

- Ez is része a mentális felkészülésnek!- válaszolta Fukushu.- De ez most más lesz. A legfontosabb állomása az életednek, ahol a halál valóban ott lohol a sarkadban.- súgta Majd a végig magánál hordott zacskóból egy üveget vett elő. Tomura azonnal észrevette, hogy mi volt benne. Egyszerű sima víznek tűnt, ám gombadarabok úszkáltak benne.
- Mi ez?
- Hallucinogén gombás víz! Régen ezt használták arra, hogy a növendékeket mentálisan felkészítsék és ez volt az a hely ahol ez megtörtént. A dolog egyszerű. Idd meg, majd menj be a barlangba én meg majd elzárom a bejáratot. A többit meg majd a gombák elvégzik.
- Te meg akarsz mérgezni?- kérdezte vissza Tomura.
- Nem. Csupán lesegítelek a legmélyebben eltemetett emlékeid közé, hogy végre azokkal is szembenézhess. Addig nem fogod tudni rendesen irányítani a Decay-t, amíg azokat is el nem felejted. Nem lesz egy sétagalopp. Egyedül a sötétben már önmagában sem kellemes érzés, de ha elkezdődik a tripp akkor vagy kijutsz belőle vagy megőrülsz a végére. Ezt egyedül kell végigcsinálnod, de ne aggódj itt leszek kint, de nem fogok közbeavatkozni. A gombák szakaszosan fogják majd kifejteni a hatásukat. És még egy dolog: Amennyiben ezen a próbán nem mész át, megőrülsz és itthagylak. Jobb, ha odabent meghalsz, mintha visszakerülnél a civilizációba.
Mondata végén átnyújtotta Tomurának az üveget, aki viszont hezitált. Most először érezte azt, hogy ezt talán mégsem kellene, ugyanakkor bízott Fukushu-ban. Lecsavarta az üveg tetejét. Azonnal megcsapta az orrát a gombás víz íllata, majd egy határozott mozdulattal ki is itta a tartalmát. Érezte ahogyan a gombadarabok lecsúsznak a torkán. Ezután bement a sötét barlangba, majd Fukushu egy nagy kőhalommal elzárta a bejáratot majd leült és csak várt, hogy elkezdődjön.

Bent a barlangban Tomura eleinte csak tapogatózott a falakon, majd ő is leűlt. Fél óra után már kezdett is jelentkezni a szérumnak a hatása. Nyugalmat érzett magában. Úgy érezte, hogy semmi, de tényleg, semmi sem zavarja. Egy hangot sem hallott maga körül, csak élvezte a nyugalmat. Úgy érezte mintha repülne, magasan szárnyalt az égbolton. Ám ez az állapot nem tartott sokáig. Rögtön ezután erős fejfájás és rosszullét jött rá, majd ki is hányta az aznap esti vacsorát,ám addigra a gombák hallucinogén anyagai már rég felszívódtak a szervezetében. Nem bírt mozdulni, csak öntudatlanul ült és nézett maga elé a vaksötétben. Az időérzékét már elvesztette egy ideje mikor is lehunyta a szemét és önkívületi állapotba esett. Ekkor kezdődött az igazi tripp és Tomura lelkiállapotát nézve sejteni lehetett, hogy nem egy good tripp-nek nézett elébe. Ahogy Fukushu is megmondta, az emlékei egyik legrosszabb fajtáját kell átélnie. Már nem repült az égen, hanem zuhanni kezdett egyenesen a tenger felé, majd belecsapódott a vízbe. Egy ideig csak lebegett, mikor azonban kinyitotta a szemét olyat látott amit nem tudott elhinni. Egy asztalt látott ami körül ott volt az anyja, az apja és a nagyanyja is és mind boldognak tűntek.
- Áhhhh fiam épp jókor jöttél épp kezdjük az új kört. Nincs kedved beszállni? -kérdezte Kotaro.
- Mit kerestek ti a víz alatt?- kérdezett vissza Tomura,ám a családja csak tovább nevetgélt és vigyorgott, ám az arckifejezésük egyáltalán nem volt nyugtató hatású és kedves, sokkal inkább olyan volt mint amikor egy pszichopata készül lecsapni az áldozatára.
- Gyere közénk kicsim! Maradj velünk itt örökre! Legyél boldog velünk!- szólalt meg Nana, de neki esze ágában sem volt ott maradni. Ekkor futásnak eredt, de nem tudott mozdulni. Hátranézett és meglátta, hogy a családtagjainak a csápszerűen megnyúlt kezei körbefogták a derekát és közben ugyanaz a groteszk vigyor ült az arcukon.
- Nem menekülhetsz előlünk! Sosem tudtál!
Ekkor hangos nevetésben tört ki mindegyikük. Nagy nehezen kiszabadította magát, majd ismét futásnak eredt, közben a fülét is befogta, hogy ne kelljen hallgatnia a családtagjainak a groteszk nevetését. Ekkor megbotlott és elesett viszont mikor felnézett akkor a parton találta magát. Szétnézett és eleinte nem látott senkit, ám ekkor egy hang szólalt meg körülötte.
- Egy szánalmas lúzer vagy! - ismerős volt számára a hang. Maga alá nézett és a homokból Himiko arca rajzolódott ki. Hangosat kiáltva hátrahőkölt miközben a homok egyre inkább a lány alakját vette fel.
- Lúzer! Lúzer! Lúzer! - ismételgette a Himiko alakjában lévő entitás.

- Hallgassatok, basszameg!
Ám ekkor újabb homokszobrok nőttek ki a földből, majd vették fel olyanoknak az alakjait akiket mind jól ismert. Az apja, az anyja, Nana, Himiko, Twice, Dabi, All Might és Deku hasonmása is megjelent. Mind rajta röhögtek.
- Elég! - üvöltötte torkaszakadtából Tomura ám ekkor egy újabb homoklény jelent meg ami annak az egyénnek a képét vette fel akiről azt hitte, hogy már soha többé nem fogja látni. All for One volt az és szintén rajta röhögött. A fiú csak térdelt és a füleit szorongatta, hogy ne hallja őket ám nem ért vele semmit. Ekkor azonban egy másféle hangot is hallott.
- Apa! Ne hagyj itt! Apa!- ekkor a hang irányába nézett. Ugyanazt látta mint az utóbbi napokban. Azt a jelenetet amikor az apja otthagyta őt a tengerparton. Abban a pillanatban erőt vett magán és felállt és rohanni kezdett önmaga felé ám a homokból ekkor csápok nőttek ki és lefogták őt. Lefogták a lábait, a kezeit és a derekát is, és akármennyire is próbálta kiszabadítani magát, a csápok nem eresztették. A többi homoklény eközben a fiatal énje felé kúszott majd mind összeolvadtak egyetlen nagy csápos lénnyé ami úgy nézett ki mintha maga Lovecraft álmodta volna meg és gusztustalan módon röhögött tovább miközben a fiatal Tomura csak a homokban térdelve sírt.
- Nem szabadulsz tőlünk sohasem! Ez a hely lesz a bölcsőd és a sírod. - mondta mély és gusztustalan hangon a lény és már készült elnyelni a fiút. A felnőtt Tomurában ekkor szabadult fel a benne lévő harag és düh, majd elkiáltotta magát.
- Decay! - majd nagy nehezen megfogta az egyik homokcsápot mire az összes létező nyúlvány abban a pillanatban elrohadt és kiszabadult. A szörny már nagyon közel volt a fiatalabbik énjéhez mikor is minden erejét összeszedve rohanni kezdett feléje és mikor már csak egy kéznyújtásnyira lévő távolságra volt tőle ismét elkiáltotta magát.
- Decay! - majd hozzáért a lényhez. Az összes létező személy akiből állt abban a pillanatban egyszerre sikított fel majd rövid gyötrődés után mind el is rohadtak. Nem voltak többé. A fiatal fiú még mindig a homokban térdelve sírt. Tomura ekkor megfordult és szembenézett a gyerekkori önmagával, mjd egy apró mosoly jelent meg az arcán.
- Hé! Nézz csak fel öcsi! -szólt hozzá saját magához, aki erre fel is nézett.
- Ki vagy te?
- Valaki aki jól ismer téged!-felelte, majd a kezét nyújtotta saját maga felé.- Ne félj, nem foglak bántani!
A fiatalabbik énje eleinte még hezitált,ám végül megfogta a kezét. A fiú nem rohadt el. Sőt, inkább kellemes, megnyugtató érzés árasztotta el. A tengerpartól ekkor a fekete viharfelhők is eltűntek és a tenger is lenyugodott. Napsütés árasztotta el a környéket. A két fiú csak nézett egymásra egy ideig, majd Tomura átölelte a fiatal énjét.
- Ne félj, nem lesz semmi baj. Mostantól kezdve nem fognak bántani téged.- ekkor a fiatal Tomura is visszaölelte őt.
- Köszönöm!- majd a két fél összeolvadt. Vége volt a próbatételnek és sikerrel vette élete egy újabb akadályát.

Odakinnt már javában felkelt a nap. Tomura nagy nehezen kinyitotta a szemét, majd összeszedve magát jelt adott Fukushu-nak aki el is távolította az akadályt a barlang elől. Amint meglátta, tudta, hogy Tomura élete egyik legrosszabb utazásán van túl. Amint kilépett a barlangból a fáradságtól szinte azonnal összeesett,ám Fukushu még időben elkapta.

- Minden rendben?- kérdezte.
- Most már igen!- válaszolta. - De ezentúl inkább maradok a vicces ciginél, ez nekem túl durva cucc.- folytatta nevetve, ezen viszont Fukushu is elnevette magát.
- A kiáltozásaidból ítélve sejtem, hogy miken mentél keresztül, de majd később elmeséled. A mai napot pihenésel töltjük, elvégre én is fent voltam egész éjjel. Mindkettőnkre ráfér egy kiadós alvás.
- Ahogy mondod! Gyerünk vissza.

Tomurát támogatva visszatértek az épülethez, majd mindketten azonnal ledőltek , hogy kipihenjék az éjszaka borzalmait. Jó délutánra járhatott az idő mire mindketten felébredtek. Ettek majd Fukushu bevezette barátját a meditációs szobába. Tomura ekkor elmesélte, hogy pontosan mit élt át. A történet végén a fiú ismét mentális gyakorlatnak vetette alá a fiút. Tomura újfent mély transzba esett, ekkor viszont már nem a tengerparton volt, hanem egy füves területen a fiatal Tomurával. Teljes nyugalmat érzett. Fukushu látta, hogy elérte a nyugalmi állapotot és ekkor egy újabb almát tett a kezébe. Tomura viszont meg se rezzent. Jól érezte magát a fiatal énjével. Ezúttal már semmi sem zökkentette ki a nyugalmi állapotából. Ezt mentora is látta, majd az almát kicserélte egy újabb békára amivel azonban szintén nem történt semmi. A fiú elégedetten biccentett, majd kivette azt is partnere kezéből és felébresztette.
- Úgy tűnik, hogy a próbát sokkal jobban átvészelted. Nézd csak! -majd az almára és az üvegben lévő békára mutatott.
- Nem rohadtak el? - kérdezte vissza Tomura. Ekkor Fukushu felemelte az almát és beleharapott.
- Látod! Semmi!- mutatta, aztán újra felé nyújtotta.- Most használd a Decay-t.
- Oké! - válaszolt Tomura, majd elvette a gyümölcsöt ami egyáltalán nem indult rothadásnak egészen addig amig a Decay szót újra ki nem mondta. Akkor az alma azonnal rothadásnak indult. Ugyanez volt a békával is. Tomura el se merte hinni ami történik.
- Úgy látszik, hogy végre sikerült megtanulnod irányítani a Decay-t.- felelte Fukushu. - Viszont mindenképpen kell még edzenünk, hogy teljesen elsajátíthasd a használatát.
- Nem is vártam mást! Gyerünk ki és küdjünk meg!
- Most? - kérdezte vissza Fukushu.
- Igen!
- Rendben.

Kiérvén az épület elé Fukushu minden hezitálás nélkül felkapott egy botot és nekitámadt Tomurának. Ő először a felső karjaival védte magát az ütésektől, majd válaszcsapásként egy jókora gyomorütést vitt be ellenfelének aki ettől hanyatt is esett ám hamar felállt és ismét nekirontott. Ekkor látta elérkezettnek az időt. Mély levegőt vett és belső nyugalommal árasztotta el magát. Mikor érezte, hogy Fukushu már elég közel van hozzá hirtelen ő is felkapott egy botot és visszaütött vele. A bot nem rothadt el. Tomura már magabiztosan tudta forgatni és sikeresen támadott vele. Hosszú perceken keresztül csépelték egymást, mígnem végre sikerült elérnie ellenfelét, és egy határozott mozdulattal fejen csapta őt. Fukushu fejéről folyni kezdett a vér.
- Jól vagy? - kérdezte Tomura. Fukushu viszont csak a homlokát törölgette majd felnevetett.
- Ne aggódj, nem súlyos, csak annak a jele, hogy végre sikerült eltalálnod! Gratulálok! Viszont hadd nézzem a botot. - Tomura ekkor odaadtaa neki. Ugyan nem rohadt el, de a jelei látszódtak rajta.
- Ez is valami! Idővel biztos vagyok benne, hogy már egyáltalán nem fognak látszódni a Decay jelei.
- Úgy lesz! - válaszolta vissza Tomura mosolyogva. Soha nem érezte magát ennyire boldognak.- Viszont azt a sebet mindenképpen el kell látni! Gyere, menjünk be, elég volt mára ez is.
- Ebben egyetértünk.
Besétáltak az épületbe ahol Tomura ellátta barátja sebét. A vacsoránál azonban Tomura feltette a nyilvánvaló kérdést.
- Mennyi ételünk van még?
- Látod ez egy jó kérdés. Úgy készültem, hogy egy jó darabig elég legyen , de úgy látszik, hogy nem vásároltunk eleget, hisz lassan már két hete, hogy itt vagyunk. Fel kell töltenünk a készletünket.
- Holnap akkor mindenképpen be kell mennünk a városba. Mikor jár errefelé busz?
- Óránként egyszer,így rendesen meg tudunk fordulni. Nyugi, van nálam pénz bőven.
- De akkor már vegyünk valami mást is, mert kezd elegem lenni a konzerv kajából.
- Egyenlőre nincs más és nem hiszem , hogy a pizzafutár kijönne ide az isten háta mögé szóval azt is felejtsd el.
Tomura csak sóhajtott egyet majd benyelte a maradék kajáját is, majd nyugovóra tértek.

Másnap ahogy megbeszélték be is buszoztak a városba és ismét bevásároltak mindenféle instant és konzerv ételekből. Mikor végre visszatértek a szállásukra Tomura ismét egy triviális kérdést tett fel Fukushunak.
- És most hogyan tovább? Mi lesz a következő lépés?
- Egy igencsak érdekes használata a Decay-nek! Megtanulod a belülről elrohasztás képességét.
- Vagyis, hogy hogyan tudom bevezetni másokat a rothadást?
- Pontosan!
- Izgalmasnak hangzik! El is kezdhetjük amint te jónak látod!
- Rendben! Akkor gyere velem!
- Hova?

- Az erdőbe természetesen. Ott van rengeteg kidőlt fa amin gyakorolhatsz.
Be is mentek az erdőbe. Nem kellett sokat menniük ahhoz, hogy kidőlt fákat és tuskókat találjanak, ámbár elég nehéz volt olyat találni ami még nem indult rothadásnak a bogarak vagy gombák által.Végül is találtak egy párat, majd visszamentek a szálláshelyükre. Egész szép mennyiséget összehordtak, majd Tomura bele is vágott. A kezét a fadarabra helyezte, majd lehunyta a szemét és megpróbált koncentrálni. Egyszercsak elfogta az az érzés, amit a Decay előhívásakor szokott érezni. Érezte ahogy az ereje áramlik bele egyenesen a fába. Viszont amikor felnézett látta, hogy a tuskó ugyanúgy mutatta a rothadás külső jeleit mint általában bármikor.
- Sejtettem, hogy ez sem lesz egy gyors menet.- mondta cinikusan.
- Nyugi. Időnk mint a tenger.- válaszolta Fukushu.- Viszont innentől kezdve összetettebbek lesznek az edzések ha ezt is belevesszük.

Az elkövetkező napok már ebben az ütemben teltek el. Reggel a szokásos bemelegítő edzések után a harci edzések már a belső rothasztás gyakorlásával is kiegészültek. Tomura napról napra egyre jobban tudta kezelni a Decay-t a mentális edzéseknek köszönhetően amiket azonban Fukushu szép lassan a háttérbe szorított, mivel látta, hogy partnere lényegében már ura a saját tudatának. A rothadás jelei a harc közben használt fabotokon egy idő után már nem is látszódtak. Ezt Tomura újabb sikerként könyvelte el magának. A Decay belső használata viszont már keményebb dió volt, de eltökélte, hogy megbirkózik vele. Ahogy teltek a napok úgy tudta egyre jobban belevezetni a képességét különböző tárgyakba és élőlényekbe. Újabb adagnyi elégedettség érzés töltötte el mikor látta, hogy a próbaként használt békák, rovarok és férgek úgy pusztultak el, hogy a rothadás külső jelei csak percekkel később jelentkeztek, miközben a kettévágásuk után az látszódott, hogy belül teljesen elhalt minden szervük. Mindezek mellett az akaratereje is nőtt és az edzéseknek hála már látható izomzattal is rendelkezett. Már nem volt olyan a kinézete mint aki meg tudna nyerni egy aszalt szilva szépségversenyt.
- Ez azért nem semmi.- jegyezte meg Tomura egy nagyon retkes tükör előtt nézegetve magát.
- Az biztos. Már egészen emberinek nézel ki ezzel a külsővel. -válaszolta Fukushu.
- Köszi. Úgy érzem, hogy akár mág Bruce Lee-t is le tudnám alázni!
- Azért ne szállj el magadtól, Bruce Lee alázó Tomura. - válaszolta gúnyosan Fukushu, majd elnevette magát, amibe Tomura is beszállt. Nevetése végén még egy kéréssel akart előállni.
- Viszont eszembe jutott még valami!
- Már megint micsoda?
- Azoknak a hőspalántáknak, de úgy unblokk a többi gonosznak is mind van valami speckó támadásuk vagy fegyverük! Mi lenne ha nekem is lenne egy?
- Pontosan mire gondoltál?
- Ha már ki tudom vezetni a Decay-t akkor mi lenne ha alakot is tudna ölteni? Teszem azt egy kard , vagy egy pisztoly amivel egy rothadást okozó töltényt lőnék bele az ellenfelembe?
- Ötletnek nem rosszak, de az utóbbi elképzelhetetlen mivel olyan magas koncentrációt igényel amivel szinte senki sem rendelkezik. A kard meg annyira snassz fegyver, hogy már szinte megsértődik az ember ha egy fantasy sztori főhősének nem az van.
- Akkor viszont.....egy ostor! Ez az! Ez lenne a tökéletes!

- Elviekben megoldható, de ez is attól függ,hogy mennyire tudsz koncentrálni!

- Akkor menjünk ki és nézzük meg!

Azzal ki is mentek az épület elé és Tomura egyből neki is látott, hogy kifejlessze a saját fegyverét. Becsukta a szemeit és igyekezett kizárni minden külső zajt és gondolatot és elmerült a sajátjaiban. Elképzelte maga előtt azt ahogyan az ostor szép lassan materializálódik az elméjében. Már látta is maga előtt. Kis idő múlva kinyitotta a szemét.
- Láttam magam előtt! Már látom, hogy hogyan kell kinéznie!
- Akkor próbáld is meg előhívni.
Ez volt a keményebbik része. Tomura akármennyire is koncentrált a Decay nem igazán akart valós formát felölteni. Néha-néha előjött ugyan valami de az hamar el is múlt. Aznap egész délután azt próbálta de az ostor csak nem sikerült. Viszont nem esett kétségbe. Tudta, hogy ha eddig eljutott akkor ez is sikerülni fog neki. Ám ez sem ment olyan könnyen, sőt ez még talán nehezebb is volt mint az eddigiek megtanulása. Az elkövetkező 2 napban is csak minimális eredményeket sikerült elérnie, de azt az állapotot amit akkor látott maga előtt nem tudta előhozni. De nem adta fel. Napról napra egyre eltökéltebben folytatta az edzéseket. Egy idő után már sikerült komolyabb eredményt elérnie azzal, hogy a Decay az egész tenyerét befedte. Tudta, hogy ha onnét sikerül kivezetnie akkor a többi már menni fog magától. Egyik reggel mikor a szokásos bemelegítéseken már túl voltak előállt az ötletével Fukushunak.
- Ma csak te harcolj botokkal! Én a puszta kezemmel fogok harcolni. Akkor talán jobban meg fogom tanulni a kivezetést.
- Ahogy gondolod.- válaszolta nyugodtan Fukushu. Egymás elé álltak. Fukushu nem is tétovázott , egyből nekiesett tanítványának aki intenzíven védte magát és támadott vissza, a Decay-t viszont egy ideig még nem hívta elő, csupán akkor amikor elérkezettnek látta az idejét. Akkor elkiáltotta magát, és a tenyere gusztustalan szürkés színűre változott. Fukushu tudta, hogy a harc tétje innentől kezdve már nagyobb lesz. Tomura minden erejével próbálta őt elérni, közben még ha minimálisan is, de növelte a folt nagyságát. Már egy jó másfél órája csépelték egymást mikor mindketten érezték, hogy kezdenek fáradni, de eszük ágában sem volt csak úgy feladni.
- Csak ennyit tudsz?- kérdezte lihegve Fukushu. - Én még bírom.
- Én is!- válaszolta ugyanúgy lihegve Tomura.- Gyere csak!
Fukushi ekkor újabb támadásba lendült. Tomura viszont csak térdelt, ügyet sem vetve a közeledő partnerére. Szemeit lehunyva minden maradék erejét a tenyerébe összpontosította. Mikor már éppen készült lecsapni rá, Tomura félreugrott előle. Fukushu hátranézett és látta, hogy a gusztustalan folt már túllépte a tenyerének a nagyságát. Ekkor Tomura felemelte a kezét és lesuhintott vele.
- Decay! Ostor!- mondta, majd ezután végre bekövetkezett az amire már napok óta várt. A csuklójából kijövő szürke volt az egész tenyerét befedve egy jó hosszú nyúlvánnyá fejlődött.
- Készülj! - kiáltotta Fukushu felé, majd egy mindent eldöntő utolsó támadást intézett ellenfele irányába, aki ugyan próbált arrébb mozdulni, ám a meglepődöttségtől képtelen volt. Tomura megsuhintotta az ostor és feléje csapott vele. Fukushu már felkészült a csapásra és egyúttal a rothadás általi halálra ám semmi sem történt. Mikor kinyitotta a szemét látta, hogy a támadás nem őt érte, hanem egy mérges kígyót ami éppen a háta mögött tekergőzött viszont nem vett észre és ha még egy kicsivel hátrébb lépett volna akkor a kígyó tuti belemart volna. Az állat viszont most eszméletlenül hevert a földön, a színe pedig pár pillanat múlva már változni kezdett és a szájából és a szeméből is vér kezdett el kifolyni, majd kis idő múlva szét is rothadt.
- Sikerült!- kiáltott fel Tomura, majd örömittas nevetésben tört ki. Fukushu is egy elégedett mosolyt eresztett az arcára.
- Igen! Megcsináltad! Elérted amit akartál. - jegyezte meg.
- Még nem tökéletes. Még ki kell tapasztalnom, hogy meddig tudom elnyújtani, de ezt egyedül kell megcsinálnom. Nem akarom, hogy bajod essen.
- Hidd el én sem szeretnék elrothadni, max majd a koporsómban. Ugyannakor van még pár dolog amit meg kell tanulnod tőlem. Terepfelismerés, adaptálódás meg hasonlók. Ahogy láttam a gyors helyzetfelismerés már megy neked, így azt már kipipálhatjuk.

A két fiú már több mint 3 hete kint volt az egykori kiképzőhelyen. Tomura miután kitanulta a Decay szinte minden formában történő alkalmazását, Fukushu bevezette a katonai szintű terepfelismerés edzésébe. Ezt viszont már bent, az erdő sűrűjében tették meg. Tomurának random helyekről kellett visszatalálnia elrejtett, vagy éppen alig látható nyomok alapján, vagy ami az igazán kemény része volt. Éjszaka, amikor az erdő alapból is az egyik legijesztőbb hellyé változott a vadállatok és az ijesztő zajok miatt. Tomura azonban megpróbált ügyet sem vetni rájuk, csak teljesíteni szerette volna a feladatát. Ezek az edzések tették csak igazán próbára azokat a dolgokat amiket az elmúlt hetekben tanult. Egyik este éppencsak, hogy leültek vacsorázni mikor is Tomura ismét egy

triviális kérdést tett fel Fukushu-nak.
- Meddig fognk még itt maradni?
- Már nem sokáig. Lényegében mindent elsajátítottál amit csak lehet, de teljes mértékben meg akarok győződni arról, hogy tényleg elérted amit szerettél volna.
- Vagyis egy végső próbát szeretnél tenni?
- Lényegében igen.

Tomura ekkor újabb adagnyi ételt tett a szájába viszont nem sokkal utána szédülni kezdett és hamarosan a világ is sötétbe borult körülötte. Mikor kinyitotta a szemét egy fa tövében ült. Eleinte ugyan nem értette, hogy mi történt de mikor meglátta,hogy az erdő belsejében van,ráadásul egy olyan részén ami számára teljesen ismeretlen volt akkor esett le neki, hogy mi is történik pontosan vele.
- Szóval ez a helyzet igaz? Találjak vissza innen! Rendben!

Csakhogy tényleg fogalma sem volt róla,hogy hol van. Szerencsére volt nála egy zseblámpa ami ugyan minimális fényt biztosított a számára de még így is alig látott valamit. Ahogy próbálta keresni a kiutat egyszercsak egy furcsa zajra lett figyelmes, majd egy elsuhanó árnyékot látott meg. Követte az árnyékot. A szemeivel a környéket figyelte míg a füleivel a zajokra próbált meg koncentrálni. A futó hangok idővel megszűntek , majd egy elágazáshoz ért. Az egyik úton lábnyomokat vélt felfedezni. Viszont valami azt súgta neki, hogy ez

nem stimmel.
- Ha azt akarja, hogy magamtól találjak haza akkor miért hagyott nyomokat? -gondolta magában, majd rájött a nyílvánvaló cselre. - Szóval így állunk?! Hamis

nyomok! Nem rossz Fukushu.
Majd megfordult és a másik irányba ment tovább. Ismét meglátta az árnyékot ahogy a fák között suhant el. Tomura ismét utána eredt, viszont ekkor hirtelen megbotlott valamiben és a földre esett. Miután odavilágított a zseblámpájával meg is látta, hogy mi volt az. Egy vékony damil

kifeszítve két tuskó közé.
- Bassza meg!- káromkodott egyet, majd felállt és futott tovább. Arra nem gondolt, hogy esetleg ilyen csapdákat is kikészíthet, így már több felé is figyelnie kellett. Úgy érezte magát mint egy Vietnámi katona a sűrű Vietnámi dzsungelben. Mindenhova figyelnie kellett és semmiről sem vehette le a szemét mert nem tudta, hogy hol milyen meglepetés várhat még rá.
- Semmi gond! Csak maradj nyugodt!- mondogatta magának. Ezek után jobbnak látta lassabbra venni a tempót. Most már az égtáj mind a négy felére odafigyelt miközben maga elé, alá, fölé és oldalra is kikacsintott. Így egy újabb damilcsapdát sikeresen ki is tudott kerülni, viszont ez megerősítette, hogy jó úton van.

Már jó ideje menetelt mikor is fényt látott a távolban. Már éppen indult volna feléje mikor is eszébe jutott, hogy Fukushu még az elején említette neki, hogy itt nincs elektromos áram, a fénynek viszont nagyon olyan kinézete volt.
- Újabb csapda mi? Abból nem eszel! - mondta magának , de amikor ismét nekiindult hirtelen megnyílt alatta a föld. Valami csodával határos módon el tudta kapni a szakadék peremét, és a szájával megfogni a zseblámpát. Lefelé fordította a fejét. A szakadék ahhoz nem volt elég mély, hogy a lámpa fénye ne érjen le az aljár, de ahhoz elég mély volt, hogy láthassa, hogy ha beleesik akkor egyedül nem fog tudni kijutni onnan. Minden erejét összszedve elkezdte felhúzni magát és nagy nehezen sikerült is kimásznia. Ekkor a közeli bokorból ismét zajok hallatszódtak, majd az árnyékalak ugrott ki onnét és shurikeneket dobott Tomura felé aki azonban az ostorral hatástalanította őket, ám amíg ő azokkal volt elfoglalva az alak futásnak eredt. Tomura utána rohant.Már jó ideje futottak, mikor az alak ismét shurikeneket és egyéb fegyvereket hajigált feléje, amiket ugyan hárítani tudott viszont de az illető egyre távolabb került tőle. Ekkor viszont eszébe jutott valami. A saját fegyverét fogja ellene használni. Még gyorsabban kezdett futni és mikor már éppen utolérte volna, ismét ostort formált a kezéből majd az árnyalak elé csapott egyet aki ettől megtorpant.
- Félsz igaz? Gyere és küzdjünk meg!- mondta Tomura magabiztosan, és ekkor rávilágított ellenfelére. Mindösszesen csak egy fekete ruházat és egy oni maszk takarta őt. Mindkét kezét előhúzta a ruhája alól amiken recés fogazatú kések voltak. Azonnal támadott. Tomura hátrdobta a zseblámpát és igyekezett eltalálni vele a fegyvereket, de az illető mindig ki tudott térni az ostor elől, és igyekezett valamelyik fontosabb testrészén megvágni őt. Sikerült is pár vágást ejtenie rajta, de Tomura kitartóan védekezett és támadott. Egy ponton mikor ellenfele ismét támadásba lendült és már majdnem elérte, egyszerűen a földre rogyott és egy határozott mozdulattal kirúgta az egyik fegyvert a kezéből majd az ostort használva lassan elrothasztotta azt.
- Megnyerő igaz?- mondta gúnyosan Tomura,ám ellenfele ezúttal sem válaszolt, csak támadott tovább, ám ezúttal már alulról is. Sikerült is neki párszor állon, illetve gyomron csapni Tomurát,ám ő állta a sarat. Mikor ismét nekiiramodott elérkezettnek látta az időt, hogy befejezze a harcot. Amint készült lecsapni, ő odébb ugrott így a megmaradt fegyvere a fába szorult. Meglepődöttségében

Hátranézett és látta, hogy Tomura ökölbe szorított kézzel rohan feléje és mikor odaért egyetlen csapással vetett véget a harcnak. Az árnyalak a fa törzsében hevert. Tomura odasétált hozzá, a kezét a maszkra tette és kimondta az egyetlen szót amit kellett.

- Decay!- Az oni maszk másodpercek alatt szétrohadt, felfedvén viselőjének az arcát.- Ki gondolta volna,hogy te vagy az!
- Ennyire rossz voltam? - kérdezte nevetve Fukushu.
- Nem , inkább csak könnyen kitalálható hisz kettőnkön kívül nincs itt senki más.
- És mi van akkor ha az erdő egyik kísértete támadott volna meg?
- Megkérdeztem volna tőle, hogy milyen érzés már évtized óta itt élni. - nevette

el magát Tomura, majd komolyra váltott.- Átmentem?
- Nos.… igen. - válaszolta kissé habozottan Fukushu. - A csapdákból kettőbe is belesétáltál, ezen kell még javítani.
- Azt a gödröt te ástad?
- Dehogyis. A leírások alapján mindig is ott volt mint az eredeti része a felkészítő edzéseknek. Ami pedig a kómádat illeti, nos, egy kis altató hatású növényt kevertem az ételedbe.
- De vissza még mindig nem értünk.
- Dehogyis nem. Nézz csak a hátam mögé!
Tomura így is tett. A holdfényben immár világossá váltak az épületnek a

körvonalai.
- Akkor menjünk! El kell látnunk a sérüléseinket nem igaz?
- Igaz!

Így is tettek. A maradék időben még tovább csiszoltak Tomura megfigyelő
képességein hasonló feladtok végrehajtásával. Ám egyszer minden jónak vége szakad ahogy mondani szokták. Már 1 teljes hónapja kint voltak az elfeledett bázisnál. Tomura ez idő alatt olyan dolgokat ért el amiket sohasem gondolt volna. Elsajátította a Decay többféle használatát, terepismereti tapasztalatokat szerzett, mentálisan és testileg is megerősödött. Már nyoma sem volt annak a Tomurának akin egykor mindenki átnézett. Már céltudatos volt és a maga ura.
- Gratulálok Shigaraki Tomura! Elérted azokat a célokat amiket kitűztél magad

elé! Büszke vagyok rád. - mondta Fukushu.
- Köszönöm, hogy végig velem voltál!

- Én csak tippeket adtam. Az igazi győzelmet magadnak köszönheted. Holnap indulunk haza, addig is élvezzük ki a megmaradt konzerv és instant vacsoránkat!
Azzal a lendülettel be is tolták magukba az utolsó adag ennivalót.
- Tudod Fukushu, ha belegondolok, hogy azoknak a gyerekeknek a képeken is hasonlókat, sőt rosszabb dolgokat kellett átélniük akkor értem, hogy miért is jobb ha senki nem tud erről a helyről.

- Milyen képeken? - kérdezte vissza Fukushu.
- Még az első napon találtam pár képet. Mindegyik dupla volt. Az egyiken egy felnőtt volt 8 gyerekkel, még az alsón ugyanaz a férfi már csak 5 gyerekkel volt látható.
- Mondtam is neked, hogy nem mindegyik élte túl az itt eltöltött időt. Nehéz idők voltak azok. Ha nem itt akkor a háborúban haltak volna meg és még az lett volna a jobbik eset. Egyesek a halálos vallatásokba és kínzásokba haltak bele amiket más országok szervezetei tettek velük. Persze ezekről mélyen hallgatnak a mai napig. Ne is beszéljünk róla.
Az utolsó ott töltött éjszakájukon Tomura nehezen tudott elaludni. Az járt a fejében amit Fukushu mondott. Lényegében azt szűrte le, hogy talán rosszabb sorsa lehetett volna ha nem All for One , hanem egy olyan talál rá aki egy agyatlan gyilkológépet csinál belőle, pont mint azok tették azokkal a gyerekekkel. Reggel amint felkelt a nap, már nem a szokásos edzéssel hanem tisztálkodással és

a holmijaik csomagolásával töltötték az időt.
- Az biztos, hogy az első dolgom az lesz, hogy tartok egy nagymosást.- jegyezte meg Tomura a koszos ruháit látva.- Szerinted a lakás megvan még?
- Ha nincs akkor mindannyian tripla lakbért fogtok fizetni.- válaszolta gúnyosan Fukushu, mire Tomura is felnevetett. Ismét egy fárasztó séta várt rájuk. Tomura még egyszer utoljára visszanézett az épületre ami a távozásuk után ismét az enyészeté, a halott gyerekeké és a vadállatoké lesz majd. Még épp időben érték el az óránként induló buszt, majd egy újabb 3 órás vonatút után haza készültek indulni, amikor Fukushu megszólalt.
- Szerintem valaki üzenni akar.
Tomura már meg se kérdezte, mert érezte a fején egy könnyű dolog landolását.
- Ez Kurogiri küldte. -jegyezte meg halkan és ránézett a címzettre. Egy régi ismerős név fogadta. Érvénybe lépett All for One Omega hadművelete?