Tomura újabb emlékcsokorba ugrott bele. Apja, Kotaro céget alapított társával, Aoyashival, aki a második legjobb eredményt érte el a diploma osztásnál. Noha a két ember hasonló célt helyezett maga elé, egyetlen különbség árnyékolta be az idilli képet: Aoyashi imádta a hősöket. Mi volt a közös cél viszont: Olyan protézist készíteni, ami valóban életszerű minden szempontból. Eközben Kotaro elvette Naot és már a házasság (amit eléggé szűk körben ünnepeltek.) ideje alatt már várták első gyermeküket.

Az első stabilabb emlék, a kísérletük végeredményét mutatta meg. Találtak egy önkéntest, aki születési rendellenessége miatt egyetlen karja volt csak használható. Muszáj volt a siker, mert anyagilag az utolsókat rúgták. Hiába a hatalmas vagyon, a protézishez használt eszközök és speciális műszerek szó szerint milliókat öleltek fel. Továbbá, az önként jelentkezőt, az Orvosi Kamara ellenőrzőit is meg kellett fizetni, ami szintúgy nem száz Yen. Az operáció lassan a végéhez közeledett. Biztató jel volt az, mikor a kész operációnál senki nem tudta megmondani, hogy az a kéz nem valódi testrész. A páciens felébredéskor ráadásul tökéletesen tudta mozgatni a műkart úgy, mintha már azzal született. Későbbi tesztek során a végeredmény minden várakozást felülmúlt. Ezt a Kamara elnöke biztosította.
- Kotaro Shiramui! A tesztek alapján elérte a lehetetlent és képes volt visszaadni egy embernek a reményt a szabad életre. A szabadalmát teljes mértékben támogatjuk és reméljük, hogy technológiájával újabb mérföldkövet lép át az orvostudomány számára.
Kotaro örömkönnyeivel küszködve fogott kezet az orvosi kamara elnökével. Tomura lefogadta, hogy apja azt érzi, hogy már többet tett, mint az álszent anyja.

Újabb emlék tört be. Itt már Tomura felismerte Hana Shiramuit. Nem sok év különbség volt köztük és csak egyetlen biztos dologra emlékszik vele kapcsolatban: Apját tekintette hősnek, míg az hősöket álarcos szemfényvesztőknek. Tomura is ott volt még pólyás kisbabaként. Emlékezett arra, hogy Tenko néven volt bejegyeztetve az anyakönyvi kivonatokból leszűrve. Ezt a nevet négyéves korában dobta el, mikor All for One fogadta magához. A család épp reggelizett, amikor megcsörrent Kotaro mobilja. Bocsánatot kérve kiment, hogy lerendezze a hívást. Mikor visszaért, eléggé komor arcot vágott.
- Mi történt, drágám? -kérdezte Nao aggódva. Tudta, hogy a férje nem tudja véka alá rejteni az érzéseit előtte.
- A munkahelyemről telefonáltak. Mizudaria, a Hősökért felelős minisztere kíváncsi a technológiára és látogatási kérelmet nyújtott be. Aoyashi pedig a beleegyezésem nélkül igent mondott.
- Mit akarhatnak tőled a hősök? Semmi közöd ahhoz a bohóckodáshoz, amit ők művelnek.
- Igazad van, de All Might is jelen lesz. -sóhajtotta Kotaro, mialatt befejezte a reggeli kávéja maradékát. -Ezzel akarják ünnepelni, hogy Japánban első számú hős lett.
- Remélem, nem akarják megvenni a munkásságodat. -fejezte ki aggodalmát Nao. -Tudod jól te is, mennyire mohók a hamis mocskok, ha valami értékesről van szó.
- Nem fogom hagyni. De most átöltözök és megyek. Ennyit a szabadnapomról.
Kotaro mondata végén felállt és átöltözött. Arcán látható volt az értetlenség és a félelem keveréke.

Mikor az emlék átváltott, akkor már a Kotayashima orvosi vállalatnál voltak. Mizudaria és All Might időben megjelentek és érdeklődve hallgatták végig Kotaro előadását a protézis működéséről és arról, mennyi embernek adták vissza a reményt és a szabadságot. All Might elismerően nézett az egészre. Hálás volt, hogy nemcsak ő akarja a Japán népségét segíteni, hanem az olyan emberek is, mint Kotaro. Mizudaria ellenben más miatt volt lenyűgözve. Ennek hangot is adott az előadás végén (előtte persze megkérte All Mightot, hogy távozzon.).
- Ez káprázatos. Hatalmas segítséget látok ebben a technológiában. Hamarosan All for One megmaradt emberei is rácsok mögé kerülnek.
- Sajnálattal közlöm, Mizudaria, de a protézisek nem harcászati célra készültek.
- Nem is arra fogom használni. -jelentette ki Mizudaria úgy, mintha már megvette volna az egészet.- A rendvédelem fogja használni. Természetesen, nem ingyen akarom megvenni a jogokat. Kétmillió Yen és 50% részesedés minden kiadott példány után már eléggé fairnek hangzik, nem?
- Ez egy remek ajánlat, Kotaro. -vágott közbe Aoyashi. -Hiszen, abban is hatalmas lehetőségek rejlenek, hogyha az emberek biztonságát is segítsük.
- Nem érdekelnek az érvek! Nem adom el és kész! -kiáltotta Kotaro és megfordult. -A bemutatónak vége. Megkérem, hogy távozzon.
Mizudaria leszegett fejjel eleget tett a kérésnek. Tomura érezte, hogy ennek még nincs vége. Továbbá, ez hatalmas szerepet fog játszani a későbbiekben.

Tomura újabb emlékek garmadáját kapta az arcába és az egyik súlyosabb volt, mint a másik. Mizudaria folyton újabb és újabb ajánlatokkal jött Kotarohoz azzal a céllal, hogy megvásárolja a speciális protézisek jogát. Ezek a látogatások egyre fenyegetőbbek és a burkolt üzenetek garmadája sem segített Kotaro helyzetén. Aoyashi viszont titokban kezdte el Kotaro oldalát fúrni. Neki határozottan az a célja, hogy eladja a jogokat, amik immár 15 millió Yenes árat értek. Tomura immár emlékezett, hol vált igazi pokollá az élete. Amikor négyéves volt, akkor az óvodában kapott egy Nana Shiramui posztert egyik csoporttársától. Kotaro ezt otthon észrevette és kitépte a kezéből.
- Ez meg micsoda? -kérdezte halkan a fiától villogó szemekkel.
- A barátomtól kaptam. Egy legendás hős van rajta. Olyan akarok lenni, mint ő. -felelte a kis Tomura lelkesen, mire az apja lekevert egy pofont neki.
- Hazugságokat állítanak ezekről a férgekről és ezt te is tudod! Ez a nő, aki a képen szerepel pedig annyi jót sem csinált, hogy a családját védelmezze! Elhagyta őket, elkezdte azon embereket püfölni, akik az állam szerint rosszak voltak. A végén azon megkínzott emberek hozzátartozói verték agyon.
- Ez nem igaz! -kiáltott vissza a kisfiú. Hatalmas hiba volt.
- Menj a szobádba! Szobafogság a mai napra! És ha nem akarsz magadnak további bajt, akkor soha többet nem emlegeted őket hősként! Arról meg pláne leteszel, hogy ezen hamis férgek pályáját akarod követni.
Tomura bevonult a szobájába. Mikor Nao hazaérkezvén megtudta, akkor próbált beszélni a fia fejével. Az emléket figyelő Tomura tudta, hogy ez már késő bánat volt.

Az emlék szétfoszlott és újra összeállt. Immár Kotaro irodáját mutatta, ahol a társával, Aoyashival vitatkozott.
- Én nem értelek meg téged, Kotaro. -morogta és elővette az adásvételi szerződést. -Húsz millió Yenre nemet mondtál? Ennél magasabb úgyse lesz.
- Nem amiatt utasítottam el, mert alacsony pénzt ajánlottak fel. Hanem az orvosi eskü és az emberek megmentése sokkal fontosabb, mint az álarcos hisztipicsák cirkusza. Elégedjenek meg a saját Quirkjükkel és maradjanak ettől a dologtól távol.
Aoyashi ellenben nem lett meggyőzve.
- Kicsit kétszínű magatartás egy olyantól, akinek az anyja legenda a hősök között.
- Parancsolsz? -kérdezte Kotaro veszélyesen villogó szemekkel.
- Hiába takarod el az igazságot, tudok arról, hogy édesanyád Nana Shiramui volt. Büszkének kell lenned arra, hogy ő volt egykoron a Béke Szimbóluma.
- Béke Szimbóluma?! Sokkal inkább a családelhagyásé és a hamis értékrendek követésének méltó példája! Mi itt tényleg segítjük az embereket azzal, hogy újra visszaadjuk a mozgás szabadságát nekik. Ő mit csinált? Megmentett néhány macskát a fáról, átkísért pár embert a járdán és olyanokat kasznizott be, akik az állam számára gonoszak voltak! -kiabálta magából kikelve Kotaro. Aoyashi felnevetett.
- Te teljesen hülyén látod a helyzetet. Őrült vagy. Ám, most már mindegy a látásmódod. Eladtam a nevedben is a technológiánkat. Megfelezzük a pénzt, aztán elválnak útjaink. Bár, ha rajtam múlna, bedugnálak az elmegyógyintézetbe.
Kotaro itt akadt ki végérvényesen. Társa most szúrta hátba és eladta a munkásságát, amivel jobbnak érezte magát hősként. Elindult az ajtó felé..
- Tudod, mi az őrület valós fogalma? -kérdezte, miközben halkan kattant az ajtó zárja. -Nem más, mint amikor egy dolgot újra és újra csinálsz ugyanazzal a módszerrel, abban reménykedve, hogy valami változni fog. Tudod, az emberek őrültek igazából.
- Mire akarsz kilyukadni? -kérdezte Aoyashi hidegen és próbált távozni lassan, mivel látta, hogy egykori társa az íróasztala felé megy.
- Amikor anno az emberek bajban voltak, isten felé fordultak. Lényegtelen, melyik vallást nézzük. Amikor a felvilágosodás megtörtént, akkor a vezetőiket kezdték el isteníteni, vagy pocskondiázni. Lényegtelen, hogy béke vagy háború honolt, az eredmény ugyanoda vezetett: Az emberek magukra maradtak.
Kotaro sóhajtott a végén és elővett egy pisztolyt az egyik fiókból, de nem tervezte lelőni. Előbb egy kézzel a csőre csavarta a hangtompítót.
- És most mi a helyzet? Az emberek a hősöket kezdték el isteníteni. Azt hiszik, hogy ők jobbak, mint az istenek vagy a nagy és hatalmas vezetők. Ám, én gyerekkorom óta látom a hősök igazi oldalát. Lopnak, hazudnak, megerőszakolják azt, akit kiszúrnak és mindehez az állam bácsi szívesen falat áll. Ebben éltem le az életem.
- Oké, nem vagyok kíváncsi a kibaszott hülyeségeidre! Engedj ki a kurva anyádat! -kiabált rá Aoyashi, miközben rángatta az ajtót, ám az zárva maradt. Kotaro immár sikerrel rátekerte a fegyverre a hangtompítót és felemelte. A férfi lefagyott döbbenetében és könyörgött a szemével.
- És TE eladtad ezeknek a mocskoknak a technológiánkat?! Ezzel hátbaszúrtál és szerintem tudhatod, milyen sorsban részesülnek az árulók.
Aoyashi letérdelt a földre. Nem tudott se menekülni, sem pedig harcolni. Kotaro a kobakjához szegezte a pisztolyt.
- Tudod, mi a valós őrület fogalma?
Egyetlen halk pukkanás hangzott el és Aoyashi holtan terült el a földön. Kotaro azonnal elvonszolta a székéhez a férfit és rátette. Ezekután zárlattal tüzet csinált és felgyújtotta a helyet. A tűzoltó berendezést pedig lekapcsolta. Immáron menekülnie kell a családjával. Ám, azelőtt van még egy elintézetlen dolga.

Nem telhetett el sok idő Kotaro agyának elborulása és a mostani emlék között. A kicsi Tomura könnyes szemmel aludt az ágyában, kezében egy All Might figura pihent. A mostani Tomurában emlékek szakadtak fel. Amióta apja felpofozta, a családja teljesen hidegen viselkedett vele szemben. A nővére világossá tette számára a helyzetet: Vagy elfelejti a hősöket, vagy a család számára nem létezik többé. A fizikai és lelki kínzások pedig egyre gyakoribbá váltak. Most jön az, amit Tomura az életében nem felejtett el. A szoba ajtaja kinyílt és Kotaro sétált be rajta. Felkapcsolt a villanyt és ránézett a fiára. Amint kiszúrta a figurát, egyből megragadta a matracot és felborította. A fiú kis idő után kikelt és szembetalálta magát őrült apjával. Tomura érezte az alkohol szagát.
- Szóval így állunk. -morogta. -Megkértelek rá, hogy szokj le arról, hogy a hősöket imádod. Úgy látom, hogy te ennyire nem tisztelsz senkit.
- Sajnálom… apa… kérlek… ne…
A kicsi Tomura könyörgése szemmel láthatóan fikarcnyit se javított a helyzeten.
- Azt hiszed, hogy a hősök tényleg olyan nagyok és emberek mellettük biztonságban élhet? Akkor gyere velem kicsit kocsikázni.
A kisfiú reszketve ugyan, de követte az apját. Beszálltak Kotaro tűzpiros kocsijába és elindultak a tengerpart felé. A leheletük miatt ki lehet találni, hogy tél közepe van. Mikor a parthoz kiértek, látták, hogy senki nincs a közelükben.
- Mit csinálsz, apa?
- Megmutatom, hogy amit a hősökről hiszel, az mind kamu. Kidoblak itt és te szépen visszasétálsz, vagy egy hős hoz haza. Ha ez megtörténik, akkor neked van igazad és elvállalom érte a börtönt. Ha meghalsz, az engem fog igazolni.
- Kérlek, apa! Ne csináld…
- Fogd be a pofádat, te kis szaros! - kiáltotta, majd grabancon ragadva a fiát dobta ki a kocsiból. Beindította a motort és elhajtott. A kicsi Tomura próbált úgy futni a kocsi után, ahogy tudott, de nem volt esélye. Az igazi Tomura tudta innentől fogva, mi történt. Csodával határos módon tíz órát tudott gyalogolni, de teljesen eltévedt és elgyengült. All for One talált rá, amikor már alig volt benne élet. Megmentette és anno inkább az apjának nézte. Az volt az igazi meglepetés, hogy felajánlotta: Megölheti a saját családját és ehhez meg is kapta a Quirkjét, a Decayt, ami az eredeti képessége, a Life megfordítása.

Ugrott az emlék, immáron az utolsóra. Kotaro idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Volt is miért, mert a rendőrség immár napi szinten jött kikérdezni. Ugyanis, az épület teljesen leégett és megtalálták Aoyashi holttestét, a halottkém nem füstmérgezést, hanem golyó általi halált állapított meg a halál okának. Emellé, nem egy szemtanú állította, hogy Kotarot látták távozni a recepción a tűz kiütése előtt. Holott, Nao azt állította, hogy a férje végig itthon volt. Szorult a nyaka körül a hurok és csak annyi hajszál választotta el a letartóztatástól, hogy nem volt semmilyen tárgyi bizonyíték, mert kesztyűvel nyúlt mindenhez és mindent magával vitt, ami terhelő lenne. Éppenséggel pakoltak össze a költözéshez. Készültek Japánt elhagyni hamisított iratokkal. Egyszercsak kinyílt az ajtó és Tomura lépett be rajta, immár kegyetlen mosollyal. Kotaro lefagyott a látványtól. Fia mintha két évet öregedett volna és emellé az ajtót kirohasztotta.
- Hazatértem, kedves családom. -súgta hideg bosszúszomjjal a hangjában.
- Te még élsz? -kérdezte teljesen lefagyva Kotaro, miközben fia lassan lépkedett felé.
- Igen. Tudod, ahhoz képest, hogy a hősöket gyaláztad, magad váltál azzá, amitől féltél. Kétszínű, hazug mocsokká, aki a fiával úgy bánik, mint egy ronggyal. Ideje megfizetni a tetteidért.
Innentől Tomura tudta, mi történt. Sorban rohasztotta meg őket, hideg mosollyal az arcán, ami természetellenesen széles volt. Mikor végzett vele, akkor lelépett. Odakint All for One várta.

Az emlékek szerteoszlottak és a teljes sötétség vette körül őt. Immáron véget ért a mesedélután Tomura számra. Most jött el élete legelső komolyabb megpróbáltatása. Szembe kellett a fejében nézni All for One-al, a tanítójával. Döngő léptek zaja töltötte be a néma űrt és szépen, lassan megérkezett az egykor élő legnagyobb gonosz.