A zuhanás érzése véget ért. Sima talajt fogott és körbenézett. Valamilyen oknál fogva felismerte apját, még ilyen fiatalon is. Nyolc éves lett az első emlék alapján. Ezt a szülinapi tortán láthatta. Az apja és az anyja pedig ott ültek. Tomura felismerte Nana Shimurát, aki All Might előtt volt az első számú hős. Kicsit furcsa volt megtapasztalni, hogy anno ő is Shimura volt.

A hangulat volt a másik furcsaság, amit észrevett. Nagyon mesterkélt és megjátszott. Tomura apját Kotaronak hívták, de csak eddig jutott, mert az emlék elindult, akárcsak egy DVD lejátszón.
- Nyolc éves lett az én kis bajnokom. -mondta Nana és átadta ajándékát. -Itt van az, amire mindig is vágytál.
Kotaro mosolygott, amikor kibontotta a távirányítós játékautót. Tomura észrevette, hogy üres volt a tekintete. Mintha máshol járna gondolatban.
- Köszönöm szépen, anya! Bár, a legjobb ajándék az lenne, hogyha újra veled tölthetnék el rengeteg időt.
- Te kis butus. Én mindig itt vagyok neked.
- Ez nem igaz. -felelte fejcsóválva Kotaro, mire a szülei arcáról lehervadt a mosoly. -Hetedik szülinapomon meg se jelentél és szó szerint nem is látlak, csak ünnepekkor. Apa szülinapjáról is elfeledkeztél.
- Kotaro fiam. -intett közbe az apja, Tenko. -Anyud nagyon elfoglalt azzal, hogy védje a várost. Ő lett az első számú hős nemrég. Miatta élhetünk biztonságban.
- De nem ő az egyetlen hős. -érvelt Kotaro. -Rengetegen vannak és nekik is vannak családjaik. Ha ők tudnak időt tölteni, akkor te miért nem, anya?
Nana már előre bekészített válasszal várta a kérdést.
- Mert Tokyo körlete az én családom. És megfogadtam, hogy mindig megvédem az embereket.
- Akkor azok több figyelmet kapnak, mint mi? -kérdezte halkan Kotaro, ám ezzel bedobhatta a gyufát a benzinnel töltött hordóba. Tenko az asztalra csapott.
- Elég legyen ebből! -kiáltotta, ám folytatni nem tudta, mert a fia felállt és bevágta az ajtót maga mögött. A szobájába menve bezárkózott és sírt. Tavaly óta nem látta az anyját és egy nap úgy állít be, mintha mi sem történt volna és eljátssza a mintaanyukát. Ezen a ponton érezte, hogy a hősök mind csak ingyenélő, kétszínű mocskok.

Újabb emlék következett, de most a helyszín egy általános iskolára változott. Kotaro a takarítószertárba lett bezárva. Mivel villany nem volt, így az ablakon beszűrődő fény volt csak az egyetlen támpont. Büntetésből lett ideküldve, amikor megverte egyik osztálytársát, mert az egyfolytában gúnyolta a hősellenes viselkedése miatt. Odakint két férfi hangja szűrődött be. Az egyik az apja lehetett, míg a másik valószínűleg az osztályfőnök lehetett.
- Bocsánat a kíváncsiságomért, de a fiáról lenne szó. Kezd a viselkedése elviselhetetlen lenni.
- Ha a verekedésre gondol…
- Nemcsak arra, hanem a hozzáállására. Tudja, uram, már nem egyszer vettem észre, hogy a fia eléggé veszélyes véleményeket oszt. Ezek bomlasszák az osztály magatartását.
- Mire gondol? Eddig nem osztott meg velem semmiféle információt.
- Alapos okom volt rá, mert azt hittem, hogy ez el fog magától múlni. Ám, csak súlyosbodik. A tegnapi dolgozatnál mutatkozott meg. Mi a hős feladata? A válasza: Hazudozzon magáról annyit, amennyit tud, hogy ezzel végképp tönkretegye a saját családját és a más, sokkal fontosabb intézményeket és embereket, akik valóban jót tesznek a világnak. Mindezt az egója táplálására.
- Ez nem jó jel. -foglalta össze magában Tenko, de a tanár nem állt meg.
- A mai verekedés pedig a vészharang. Az osztálytársai elmondása alapján azzal kezdődött a verekedés, hogy Kotarot mocskos bűnözőnek és a hősök ellenségének csúfolták és ebben a közegben él már az évnyitó óta.
- Igen, ez vészharang. Arra, hogy ez az iskola diszkriminatív és semmiféle empátia nincs benne.
- Hogy merészel ilyet mondani rólunk?! -kérdezte a tanár felháborodva.
- Úgy tudtam, hogy maguk toleránsak és elfogadóak. A mai eset bőven tükrözi a teljes ellentétét. A fiamat büntették meg és maga csak azért ráncigált ide, hogy egyetértsek magával. Csak egyvalamit nem tud: A fiam nehéz korszakban van.
- Ezzel akarja megmagyarázni a viselkedését? -kérdezte vissza felháborodottan a tanár, de Tenko azonnal visszavágott.
- Nem! Ezzel mutatta meg, mekkora szemétdomb ez az iskola. Úgyhogy azonnal hozza ide a gyerekemet és soha nem jövünk vissza. Aztán adjon hálát, hogy nem perelem be!
Ekkor kinyílt az ajtó és a világossággal az emlék is megszakadt.

Ezekután Tomura számtalan kisebb emléket tapasztalt meg, amik önmagukban nem jelentenek sokat, de együttesen szabályos történetet alkottak apjáról. Mikor átíratták egy másik általános suliba, akkor szentül megfogadta magában, hogy inkább megtartja véleményét. Nana Shimura egyre kevésbé tűnt fel az emlékekben. Kezdetben minden születésnapkor, aztán amikor Kotaro tizenegy éves lett, már soha nem jelentkezett. Ez csak még jobban megerősítette abban a hitben, hogy a hősök csak saját magukkal foglalkoznak. Általános iskolája utolsó évében csatlakozott egy mozgalomhoz, ami a hősök jogait akarta megcsonkítani. Ám, elég volt fél év és kilépett. Ennek oka abban rejlett, hogy a tagok legtöbbje csak munkakerülő életüket és pocsék helyzetüket magyarázta azzal, hogy a hősök tehetnek róla. Közben meg a mozgalmuk sehová nem haladt. Kotaro már kezdetben megfogadta, hogy ő vinni akarja valamire. Tanulmányait Japán legismertebb orvosi egyetemén végezte. Minden szabadidejét a tanulásba szentelte és a gyakorlati órákon a belét kidolgozta. Itt derült ki, hogy remekül ért hozzá és még célt is kitűzött magának. Olyan speciális protézist akart tervezni, ami nemcsak visszaadja a használójának a szabad mozgást, de élethű is egyben.

Az első komolyabb emlék akkor jött be, amikor utolsó évét kezdte el gyakorlatban, immár a legnagyobb kórházban. Egy nőt hoztak be szó szerint félholt állapotban. Három napig tartott, hogy egyáltalán levegyék a gépről. Kotaro volt a kezelőorvos segéd, de a „főnöke” egy alkoholista volt, így mindent helyette csinált. Amikor már magánál volt, akkor folyton figyelte a megmentőjét. Tomura ekkor ismerte fel a nőt: Ez az anyja volt, Nao.
- Az eredményei ma is remekek voltak, kedves Nao. Ha így haladunk jövő héten kiengedjük.
A nő csak mosolyogva bólintott. Kotaro eddig egyetlen szót hallott tőle, de azt is álmában. Könyörgés volt. Valamiért felébredt benne a kíváncsiság.
- Tudom, bunkóság megkérdezni öntől, de miért került ide?
Nao csak leszegte a fejét és kezeit keresztbe tette. Kotaro folytatta.
- Nem mondom el senkinek, csak tényleg kíváncsi vagyok. Amikor idekerült, akkor tele volt horzsolással és ütésnyomokkal, nem reagált a kérdéseimre. Eleinte arra gyanakodtam, hogy verekedésbe keveredett, de a hüvelyénél rászáradt vért találtam, ami kitörli az elméletemet. A csuklóján és a bokáján pedig kötélnyomokat találtam. Mindennek tetejében pedig…
Ekkor Nao elsírta magát. Kotaro meghajolt.
- Biztos szörnyű trauma lehetett. Nagyon saj…
- Nem amiatt sírok.- szólalt meg halkan és megfogta ápolója kezét. -Maga az első olyan ember, aki kedvesen szólított meg életem során.
- Ez csak természetes. Az életemet a gyógyításnak szenteltem. -válaszolt vissza Kotaro mosolyogva. Ekkor nagy nehezen hajlandó volt elárulni, hogy mi történt vele, amitől végképpen meggyűlölte a hősöket. Ugyanis, a második számú hős, Sheningan elrabolta és a privát lakásán megerőszakolta és verte elég keményen. Miután hat óráig a veréssel kevert baszás után a tag a kocsijába rakta és kidobta a határba. Egy kamionos hívta fel a sürgősségit, amikor az utcán látta az eszméletlenül feküdve. Kotaro tudta, hogy hiába a bizonyíték és a tanú vallomása, az állam annyira bevédi a hősök seggét, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát.
- Ne aggódj, tényleg senkinek sem mondom meg.
- Tudom. Hiszen kötelezi az orvosi eskü. -válaszolta immár rekedt hanggal Nao.
- Nem azért. Engem is egy hős nyomorított meg, aki most is parádézik a nép előtt azzal, hogy ő mennyire kemény. Lehet, hogy nem olyan mélyen, mint téged, de megmaradt a nyoma.
- Értem. El szeretnéd mondani? -kérdezte Nao halkan.
- Majd ha felépültél. Viszont, van hol laknod?
- Nincs. Anyámék már rég magamra hagytak.
- Akkor lakhatsz nálam. Nem nagy lakásom van, de…
Ekkor Nao átölelte. Az emlék megszakadt.

Mikor Tomura látta a következő emlékfoszlányt, addigra már Kotaro a diploma osztóján volt. A díjakból látható volt, hogy apja előtt hatalmas karrier vár az orvostudomány részére. Ám, a tömeget más tartotta izgalomba. All for One ismét lecsapott, immáron élő adásban. A második számú hőst, Sheningant ölte meg, eléggé brutális módon. Gyakorlatilag addig tépkedte végtagjait, amíg már csak a feje maradt meg a törzsén. Végül a levágott fejjel üzent az első számú hősnek, Nana Shimurának: Ő fog következni. Kotarot zavarta, hogy ennyien beszélgetnek az anyjáról, aki a hamis álmok lotyója, miközben ő vért hugyozva ért el minél magasabb sikereket. Az sem volt szívderítő, hogy senki nem akart a találmányába belefektetni. A ceremónia kezdetével a tömeg elhalkult. Minden a szokásos mederben haladt, egészen addig, míg Kotarot nem szólították fel a beszédre, amit a legjobban vizsgázó mondott el mindig. Mikor felért és elkezdte volna mondani, akkor egy férfi rohant oda hozzá és a fülébe súgott.
- Kotaro Shimura. Az anyja, Nana meghalt All for One ellen.
- Értem. -bólintott és megvárta, hogy a tag lelépjen. Ám, a beszédét nem tudta elkezdeni, mikor a hangosbemondóban felszólalt a Hős Blokk azonnali adása, ahol ugyanazt jelentették be, mint amit a férfi is elsúgott. Egy órás szünetet iktattak be, mert rengetegen felsírtak. Mély gyász borult a diploma osztóra. Csak Kotaro nem érzet együtt. Sokkal inkább frusztráltság és düh keveredett benne. Megannyi év kemény munkája feledésbe merül, mert egy haszonleső, érzéketlen hős, akit az anyjának kellene szólítani, megdöglött? Számára többet ért az úton elütött kutya. Ám, nem mutathatta ki senki előtt a véleményét. Már megtanulta régóta.

Tomura ekkor pár kisebb emléket látott. Kotaro részt vett anyja temetésén, ahol annyira kiválóan eljátszotta azt, hogy gyászolja anyját, hogy Oscar díjra is jelölhetnék. Rá két napra megkapta Nana végrendeletét, ami már sokkal jobban jött neki. Ötmilliárd Yen. Ezzel beindíthatja az üzletét. A következő emlék viszont rendkívül fontos volt. Éjszaka volt és a temető már rég bezárta kapuit, ám ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy beszökjön. Tomura ránézett a sírkőre. A fekete márványba arany színnel bele volt gravírozva a következő felirat: „Itt nyugszik a Béke Szimbóluma, Nana Shiramui.” Egy perc múlva megérkezett Kotaro, zsebre tett kézzel. Arcán immár látszódott a megvetés.
- Üdvözlet, anya. -morogta úgy, hogy a fogán keresztül préselte ki a szavakat. Amikor folytatta, akkor már normálisan beszélt. -Gondoltam remek alkalmam nyílik arra, hogy elmondjam a frankót veled kapcsolatban. Alapjáraton ugyanúgy viselkednél velem szemben, mint anno, mikor kisgyerek voltam: Elmagyaráztad, hogy hibás a látásmódom, aztán előhúztál a seggedből egy ismert rigmust. „Japán a családom és védelmezem őket!” Ez csak egyetlen példa volt a sok közül. A lényeg az, hogy megtehetted, mert apám puhapöcsű volt és a nép szépen kinyalta a picsád. Csak én voltam az egyetlenegy, aki tudta… pontosabban látta, ki vagy valójában. Egy köpönyegforgató, hazug, kétszínű, családját megtagadó, fiát a pöcegödörbe taszító állam kurvája!
Kotaro dühösen kiáltott a végén, ám hirtelen felnevetett.
- De tudod, még engem is meglepsz… a vagyonod, amit rám hagytál az ártatlanok megrablásával. Ez volt a karriered első igazi jótette. Hidd el, a fiad egy olyan találmányt fog az orvostudományba bevezetni, ami téged is túl fog szárnyalni. Nem hamis szavakkal és olcsó show-műsorokkal teszek le valamit az asztalra, hanem olyat fogok csinálni, amitől bárki simán nevezhet engem hősnek. Köszönöm, te olcsó két yenért táncoló báli picsa. Illik viszonozni az ilyen gesztust, nem igaz? Hát íme!
Ekkor egy jó nagy turhát köpött a sírra és angolosan távozott. Arcán látható volt az elégedettség. Magában megfogadta, hogy a gyerekeit a hősök ellen fogja nevelni.