Vacsoráig Tsuyu és Kokoro ahogy alkalmuk volt rá a nap folyamán a gyerekek vigyázásánál négyszemközt beszélni, folyton rakták össze a tervet az éjszakai kiruccanásukhoz. Később társam beavatott a részletekbe. Isabelle nővér nem szerettet semmit megosztani az árvaház adatai közül, még az alkalmazottai között is elég fukar. Általában tíz órakkor fekszik le és a szobája az irodával szemben van. Emellet, kényszerhelyzet miatt, gyertyákra kellet szorítkozni, de Kokoronak volt zseblámpája, így a fényforrás problémája is megoldódott.

A tervük véghezvitelébe hozzásegített az is, hogy ők járőröztek az esetleges éjjeli bagolyként kószáló gyerekek miatt. Én és Ochako olvastunk esti mesét és úgy mentünk el mi is aludni, ahogy a felnőttek legtöbbje. A két lány megállt az első emeleti lépcsőfordulóban. Még fél óra kellet, hogy Isabelle elmenjen aludni, de már most érték őket meglepetések. Az egyik szobából halk mormogás volt hallható. Tsuyu az ajtóra tapasztotta a fülét. Krome nővér volt az, aki valakihez beszélt.
- Hány éve is volt már, drágám? – kérdezte, immár érthetően. Kis idő után folytatta. – És még mindig hiányzik. Már lassan beleőrülök a fájdalomba. Ahogy a boldog kisgyerekek arcára nézek, olyan, mintha még mindig élne. Tudom, hogy nem kéne magamat emésztenem, de ha anno nem erősködtem volna amellet, hogy elmenjen abba a suliba…
Ekkor elsírta magát. Hosszú ideig csak a szipogását lehetett hallani. Valaki volt ott még, de egy mukkot nem szólt, csak vigasztalta.
- Tudom, gyenge nő vagyok és egyben pocsék anya. Legalább az utóbbin próbálok segíteni azzal, hogy árvákat gondozok és nevelek. De ezt is ki akarják venni a kezeim közül… Ha tényleg megtörténik… inkább meghalok…
Tsuyu és Kokoro ekkor gyorsan odébbálltak. Ez a békalány számára szinte döbbenetes volt. Krome általában túlbuzgó és folyton mosolygó nőszemély volt. Ám, hallva a mostani beszélgetést, bizton állíthatott egy dolgot: A mosolygós bohóc álcája mögött egy összetört szívű ember lakozik. Kokorot ez nem lepte meg.
- Szerencsétlen nő. Eléggé elbaszott élete volt. Bocsánat a káromkodásért.
- Mi történt a fiával?
- Mielőtt ideköltözött volna és Isabellel karöltve megépítette az árvaházat, azelőtt Numbaiban lakott és volt egy nyolcéves fia, akit mindenáron a legjobb iskolákban akart tanítani, hogy felnőttként kimagasló teljesítményeket érjen el. Ám, beütött a gebasz, mert a busz, ami egy elit iskolába vitte volna, súlyos balesetett szenvedett és a fia meghalt a kórházban, az anyja kezét fogva. Attól a naptól fogva bűntudatot érez és nemcsak ő.
- Ki még?
- Emlékszel arra a nagydarab, fekete bőrű férfira? Az Krome férje, aki az eset óta egyetlen szót sem szólal meg. Mai napig rejtély kérdése. Nem süketnéma, mert érti a beszédet és ha hihetek a pletykáknak, befutott énekes volt a fia haláláig. Ironikus, hogy a zenész megnémul a traumától. Annyira szomorú… Sajnálom, ha gyengének tartasz, de annyira szomorú történet és Krome nekem egy személyes jóbarátom és szomorú ezt látni tőle.
Ekkor Kokoro halkan szipogott. Tsuyu átölelte. Ő is átérezte Krome fájdalmát.
- Nem tartalak annak. Bárki meghatódna ettől. Na de indulnunk kell. A bevetés elkezdődik.
A póklány csak bólintott, majd követve társnőjét, elindultak Isabelle irodája felé.

Ahogy a tervben várható volt, az iroda üresen várta őket. Meglepő módon nem volt zárva az ajtó sem és az iratok tárolására szolgáló széf is tárva-nyitva állt. Összenéztek és mindkettejük tekintetéből leszűrhető volt ugyanaz a gondolat: Ez biztos csapda. Ám, nem tököltek ezen sokat, mert már így is gyanús lenne, ha bárki rájuk találna. Tsuyu nyelvével benyúlt a széfbe és  kicsit meglengette, majd visszahúzta a szájába.
- Nincs semmiféle riasztó benne.
- Ha ilyen csodákra vagy képes, akkor nem csoda, hogy a húgom ódákat zeng rólad. – súgta elpirulva Kokoro, mire társa huncutul elmosolyodott és megnyalta a szemöldökét. Gyorsan kivette a nyilvántartási dossziét, mialatt Kokoro mellei közé nyúlva vette ki a mobilját és a zseblámpát.
- Ezekre szükség lesz. Te mondod, én írom a lényeget. – súgta és átadta a világításra szolgáló eszközt. Ám, nem telt el tíz perc és egy rahedli nevet találtak. Köztük nem egy ismerősbe botlottak bele.
- Reiko Yanagi is árva volt és kilenc évesen került ide? Azta. – súgta Tsuyu, miközben társa írta le a nevet. További tíz fontosabb is elhangzott, akik között volt zongorista, színész palánta és orvostanhallgató is. És ez még csak az első oldalakról származik, tíz évvel ezelőttről. Annyira belemerültek a jegyzetelésbe, hogy hirtelen felugrottak, mikor az asztalra valaki letett két csésze teát.
- Esetleg szükséges még valamiféle más információ az ittlévőkkel kapcsolatban?
Nem volt más, mint Isabelle nővér, a szokásos mosolyával. Azonnal villanyt kapcsolt.
- De honnan… ?
- Tudtam azt, hogy itt vagytok? Sejtettem, hogy információt fogtok gyűjteni, ezért direkt hagytam nyitva mindent, kedves Kokoro.
- Viszont, ön nagyon utálja azt, ha turkálnak az iratai között. Talán téves lenne ez az információ?
- Nem. Normális esetben hét lakat alatt tartom a dolgaimat, de a szükség törvényt bont. – válaszolt halkan, majd leült egy székre és pásztázó szemeit a két lányra vetette. – Viszont, jobban jártok, ha engem kérdeztek. Azt a rendszert nehéz átlátni.
Ekkor mindkettejük különböző kérdéseket tettek fel, amikre Isabelle válaszolt. Így tudták meg, hogy a három legjobb diák, akik most lesznek végzősek, névszerint Emma, Normann és Ray, sorban nyerik meg azon versenyeket, amikbe neveztek és hasonló álmot dédelgetnek, mint az itt dolgozók. Továbbá, ha valakinek Quirk ébredne fel hatéves korától, akkor az Anna nevű egykori magántanár segít nekik kordában tartani. Így, már kb. két oldalnyi nevet, számot és plusz fotókat sikerült összeszerezni.
- Köszönjük szépen a segítséget. – hálálkodott Tsuyu, miközben meghajolt.
- Igazán nincsmit, drágaságaim. Inkább én köszönöm azt, hogy segítetek megmenteni ezt a helyet. De most menjetek aludni. Hajnal 1 van és holnap reggel 7-kor indul ám a banzáj.
Miközben Isabelle beszélt, visszarakott mindent a helyére. A két lány így is tett és elég hamar visszaértek a szobába, ahol négyen kaptunk hálószobát. Mikor benyitottak, én és Ochako már rég egymást átölelve aludtuk az igazak álmát.
- Aranyosak. Kicsit hiányzik, hogy alvás közben valaki átöleljen. – sóhajtotta Kokoro, miközben befeküdt az ágyba. – Jóéjt.
- Neked is. – suttogta Tsuyu. Nem feküdt be az azonnal, hanem Kokorohoz bújt és átölelte. Erre csak egy halk kuncogás volt a reakció.

Másnap reggel a két lány kialvatlan volt, de egyben sikeres feladatteljesítés miatti mosoly is látszott a mosolyukon. Reggeli alatt számoltak be nekünk a tegnap estéről.
- Ez tényleg szép munka volt. – ismertem el, miután lenyeltem a falatot. – Mostmár elég elküldeni La Bravának a cuccost és ő se perc alatt banzájt csap Takadának.
- És akkor meglátjuk, hogy lesz-e kedve a Grace House Fieldet felvásárolnia. – folytatta Ochako a gondolatmenetemet. Kokoro ellenben gyorsabb volt.
- Ezt már megoldottam. Elküldtem az egész üzenetet ennek a La Brava nevű informátornak. És Aqua, a hősügynökségem legjobb informatikusa rá tud tenni egy lapáttal. Isabelle nővér! Nem gond, ha egy kicsit kimaradunk reggeli után? – kérdezte az igazgatót.
- Csak nyugodtan. – válaszolt mosolyogva, majd folytatta az étkezést.
A reggeli végeztével kis csapatunk egy használton kívüli tanterembe ment. Itt Kokoro átküldte a mobilomra a dokumentumokat. Ledöbbentünk az eredményeken. La Brava felhívott.
- Sziasztok! Kiváló munkát végeztetek. Cserébe, én is tudok információkkal szolgálni.
Kiraktam a kihangosítást és úgy folytattuk.
- Lefogadom, mocskot találtál.
- Az nem kifejezés. Hivatalos neveknél Takada Kiyomi egyáltalán nincs közte. Továbbá, fórumokon azt lehet leszűrni, hogy az oktatásért felelős részleg nem is játszik tisztán. Az elmúlt évben legalább húsz iskolát vásároltak fel, amikre nem is lehetett volna keretük. És mindezt megkoronázandó, a meghozott intézkedéseik közé tartozik, hogy a Sport Fesztivált a tévék közvetítsék, mondván, hogy a népnek kötelező megtudnia a jövő hősgenerációját.
- Azt még véletlenül sem említve meg, hogy ezt az adást gonoszok is nézhetik? – kérdeztem, miközben lenyomtam egy facepalmot.
- Az őket már nem érdeklik, hiszen ebből már hasznot húztak és ez a lényeg. De vissza a témára: Ma délután feltöltöm az anyagot az oldalukra. Aqua, aki szintúgy megkapta az információt, felkeresi azon személyeket, akik itt nevelkedtek. Ha képes őket meggyőzni, akkor eljönnek holnap, amikor az okatatásügy emberei a terrorelhárítókkal megpróbálják átvenni a helyet.
- Értettük. Sajnos nekünk lépnünk kell.
- Értem, Tsuyu! Akkor sziasztok!
La Brava letette a telefont. Eddig minden a tervek szerint haladt.

Visszatértünkor a mi feladatunk egyszerű gyerekfelügyelet. Mivel odakint jó idő volt, kivittük az udvarra őket. Krome nővére, aki velünk tartott, kitalálta, hogy bújocskát játszanak. Én és Ochako passzoltuk, míg Tsuyu és Kokoro benne voltak. Mindketten egymáshoz bújva néztük a tájat, ami tényleg olyan volt, mintha a természet ezt a részt visszakövetelte volna a modern közegtől. Azon meg jót nevettünk, hogy Krome nővér hatalmas testalkata ellenére olyan gyorsan és hangtalanul robogott az erdőbe, ami azt sejtette volna, hogy a mai napig az olimpiára készülne (Olimpikon volt. 2 aranyérmet szerzett 200 méteren. – R.). Nem is sejtettem, hogy ennyire jól informált vagy. A lényeg, hogy nem is ez zavarta meg a hely nyugalmát, hanem egy hangos vitatkozás. A bejárathoz érve megláttuk a sötét nagyúr… akarom mondani úrnőt, Takada Kiyomit. Szokás mondani, hogy a fényképek torzítanak, ám erre a nőre nézve, inkább nyújtást hajtottak rajta végre a szerkesztő programokon. Ugyanis, versenybe kelhetett volna Minetával, hogy melyikük a kisebb és még Mineta nyerne. Emellé döbbenten tapasztalhattuk a legutolsó élő és beszélő sárkánygyíkot is. Tomuránál ezerszer ráncosabb volt és emellé görnyedt testtartása arra enged következtetni, hogy már alig tud a lábán állni és járókeret kell hozzá. És még hozzáadjunk az ízlésficam megtestesüléséhez, a hangja a károgó vénasszony helyett kislányos és negédes volt.
- Akkor elmondom magának utoljára. Holnaptól fogva ez a hely az enyém lesz vagy így, vagy úgy. Akkor magának fel is út, le is út. Nem is értem, hogy eddig miért hagyták a maga kis terrorista akcióját csendben.
- Soha nem volt itt semmiféle negatív nevelés! – kiabálta Isabelle nővér. Szemmel láthatóan ez felhúzta agyilag. – Csak maguk találták ki ezt az egészet!
- Szemenszedett hazugság! – kiáltott fel Kiyomi, szintúgy dühvel, de hamar rendbeszedte magát. – Úgy látom, hogy a modora cseppet sem változott. Ám, lényegtelen ezen vitáznunk. Másnap délután a földügyi hivatal dönt a maga sorsáról. Bár, hadd lőjjem le a poént… én nyerek.
- Abba ne legyen olyan biztos. – mondtam határozottan és kettejük közé álltam, ahogy Ochako is. – Ismeri a régi mondást: Ne igyon előre a medve bőrére, különben előfordul, hogy a medve fog magán inni.
Kiyomi ugyan nem tűrte a fiatalokat, pláne, hogyha visszaszólalkoznak. Viszont, az utcai tömeg őket figyelte. A nő agyában forogtak a kerekek, hogy mit tehetne, ám jobban látta, ha most lelép. Nem volt értelme felesleges verekedést szítania, különben megártana a felszínes hírnevének. Mikor távozott, felkaroltuk Isabellet.
- Köszönöm, hogy támogattok. Úgy érzem, hogy ti vagytok a megváltás a ramaty helyzetemre. – nyögte sírva. Átölelt minket és a vállunkra hajtotta a fejét.
- Semm baj. Hamarosan lefagy ennek a némbernek a mosolya. De most menjünk be és csinálok teát. – súgta Ochako. Isabelle hamar összeszedte magát és hármasban elindultunk a konyha felé. Én is csak bíztam abban, hogy a délután fordulatot tud hozni és La Brava ismét megvillogtatja hacker tudását.

Ébedig feszülten figyeltem a telefonomat. Nem értem, miért, de aggódtam ezért a helyért. Ochako emellé figyelmetlen volt az ebédfőzésnél és kis híján sikerült elégetnie a jégkrémet… akarom mondani a marhasültet. Az étkezésre az általános iskolások és a középiskolások is megérkeztek. Éppen a felénél jártunk, mikor Tsuyu, Ochako és az én telefonom megcsörrent. Ránéztem és a elszorult a torkom: La Brava volt az. Azonnal abbahagytuk az étkezést és kimentünk a folyosóra. Isabelle nővér követett minket. Odakint felvettem.
- Szia. Mit sikerült elérned? – kérdeztem remegő kezekkel.
- Szia. Sikeresen feltörtem az Oktatásügyi Minisztérium honlapját. Átvettem az admin jogot és kiposztoltam a tegnapi kutatásotok eredményét. Ám, találtam ott egy bejegyzést, ami nyugtalanít. Azt írják, hogy holnap délután 1 órakkor fogják eldönteni az árvaház sorsát a Földügyi Hivatalban. Amennyiben ez a poszt sem segít a tényen, hogy ezt megtettük, mégha rengetek komment jött rá.
- És mit mondanak az emberek? – kérdezte Tsuyu.
- Eléggé megosztó. Egyesek azt írják, hogy kamu az egész hír és ajánlják a poszt írójának, hogy dugja fel a valagába a klaviatúrát. Mások elhiszik a poszt valóságtartalmát, de nem tudnak mit kezdeni vele.
- Szép dolog a közöny, mondhatom. – tettem hozzá cinikus hangon. La Brava folytatta a beszámolót.
- Ám, a többség mélyen meg van botránkozva azon, hogy mit művelnek a Grace House Fields árvaház ellen Takadáék és követelik, hogy azonnal hagyják abba a zaklatásukkal, különben magánkézen fogják nevelni csemetéiket.
- Ha betartják a szavaikat a kommentelők, akkor elég csúnya kulimázban fogja magát az egész Oktatásügy találni. – találgatott Ochako.
- Már ha. Emlékeztetlek rá, drága, hogy az online téren mindenkinek akkora a pofája, mint a Weekly Shonen Jumpnak, ha manga beszüntetésről van szó. Ezzel ellentétben sehol semmi. – vágtam rá, majd ismét a hívással törődtem. – Más híreket is tudsz szolgáltatni?
- Igen. Felkeresett a Pókháló hősügynökségtől egy Aqua fedőnévre hallgató informátor hős. Jelenleg azon dolgozik, hogy az összes valaha itt nevelkedő férfit és nőt megkeresse és egy kvázi tüntetés jellegű gyűlést szervezzen az árvaház megszüntetése ellen.
- Akkor az nagyszerű, nem? – kérdezte Ochako reménykedve.
- Igen. Sajnos viszont mennem kell. Újabb meghallgatás sorozatot kell végigszenvednem.
- Rendben. Szia.
Köszönésemre nem tudott reagálni, úgy rakta le. Ránéztem Isabelle nővérre, aki örömében sírt. Úgy nézett ki, mintha egy öreg nő lett volna jelen pillanatban.
- Köszönöm nektek. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok a segítségetekért. Remélem, egyszer viszonozni tudom.
Tsuyu átölelte és simogatta a hátát. Ochako hozzámbújt.
- Sok hőstettet hajtottunk már végre… vagyis inkább te. Viszont, ez most a legszívhezszólóbb mindközül. Ilyenkor érzem hálásnak magamat azért, hogy hősnek álltam.
Átkaroltam és elmosolyodtam. Igazat kell adnom neki. Sokszor nem kell gonoszt levernünk vagy milliók életét megmentenünk, hogy hősnek érezzük magunkat.