Tomura Shiragaki eddig semmit nem tett le az asztalra, hogy tényleges gonosztevőként hívják. Egy ócska dokképületben rostokol és csapatával éppenhogy nem halnak éhen. Ám, volt egy szörnyű titka, amit még legfőbb bizalmasával, Kurogirivel se osztott meg. Tudja, hogy mit kéne csinálnia ahhoz, hogy valódi károkat okozzon a társadalomnak, de még élt benne a jóság.

Akármilyen meglepő, alvás közben volt a legsebezhetőbb. Ugyanis, folyton ugyanaz a rémálom gyötörte újra és újra: Mikor felébredt benne a Decay nevű képesség és kiirtotta a családját. Tisztán emlékezett, hogy az apja nem örökölt semmilyen képességet és nagyanyja hiába volt a legismertebb és a legnagyobb hős, szimplán leszarta a családját. Ám, a férfi kissebbségi komplexusából származó károkat ő szenvedte el, mert gyerekként, mint sokan mások, hős akart lenni. Tomura gyerekkora ugyanis katasztrofális volt. Anyja és nővére szart a pofájára, amíg ő szenvedte el a fájdalmat. És bizony, elég sokat kapott és nemcsak puszta kézzel, hanem üvegszilánkokkal, vezetékekkel is meg lett ütlegelve, de még az akkori kutyája is arra lett képezve, hogy megtépkedje. Ám, azon a bizonyos napon fordult a kocka, mert Tomura megfogta apja kezét és működésbe lépett a Decay. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a teste elkezdett rohadni. A hús fekete masszaként ömlött a földre, ahogyan a hasfalából is kiömlöttek a belei. Néhány perc után az apjából csak egy felismerhetetlen massza maradt a földön. Ekkor érkezett haza anyja és nővére, akik fél pillanatig döbbenten álltak az eseményekhez.
- Megölted a férjemet! Te hulladék! Dögölj meg! – kiabálta az anyja, eszelős sikollyal és egy kést vett elő, amit Tomura nyakának célzott. A gyermek próbált mentegetőzni, ám semmit nem ért vele, helyette megfogta anyja kezét, hogy higgadtan próbálja megoldani a helyzetet, ám ezzel csak a halálát okozta ugyanakkora agonizálást adva. Már csak a nővére maradt hátra, aki teljes sokkal feküdt a padlón. Tomura tudta, hogy mit kell tennie, mert köpött volna a zsaruknak. Ezt megkoronázandó, a kutya is próbálta védeni azzal, hogy át akarta harapni a nyakát. Ekkor menekült ki a házból, amit otthonának nevezett. Minden családtagja fekete masszaként folyt széjjel.

Ekkor az álom elfoszlott és mestere, All for One állt.
- Meddig akarod elfojtani a parancsaimat? Meddig akarod húzni még az időt? Meddig fogod játszani a gyengét és a szánalmast? Emeld fel a szottyadt tomporod és tedd azt, amit beléd ültettem!
- Nem! Nem leszek a bábod! Tűnj el az álmaimból és soha ne térj vissza!
Ekkor túlvilágias kacaj töltötte be az űrt. Tomura felébredt. Szaporán vette a levegőt és csuklyája belső részével törölte le a könnycseppeket. Mióta All for One meghallt, azóta a rémálmok előjöttek és minden egyes nappal csak keményebb dózisokat kapott. Emiatt folyamatosan alváshiánnyal küszködött, mert jószívvel lehetett három óra összalvást produkálnia egy nap, kivétel, amikor ájultan esett össze. Amikor pulzusa normális értékeket ütött meg, felemelte fejét. Elbóbiskolhatott a trónon. Körbenézve látta, hogy Himiko őrködik és egy csicskása meg kaját lop. Gyakran nem eszik, ha kevés az étel, hogy a csapat jóllakjon. Emiatt már betegesen le van fogyva és energiája baromi kevésnek lehetett mondani. Számára viszont lényegtelen volt saját maga állapota, mert ezek az apró gesztusok talán még összetartják a csoportot. Spinner is előkerült, miután megszökött a börtönből és éppen a kis tévét nézte, amit egy elektronikai szaküzletből emelt el. A ripoter éppen a Kulturális Fesztiválról számolt be és visszajátszásban mutatták Kyoka fellépését. Tomura ekkor szomorodott el egy kicsit. Szívesen járt volna a U.A.-be, vagy csak simán az emberek közé. Ám, All for One ezt is keresztülhúzta és folyton arra akarta tanítani, hogy bárkit kénye-kedve szerint megölhet. Kezdetben megtette, mert azt hitte, hogy mestere szereti. Ám, az évek során fokozatosan dobta el. Úgyhogy Tomura lelki számlájára ezt is fel lehet írni, amit akkor törlesztett, mikor a Nabu szigeten élve hagyta Bakugot és engem.
- Valaki jön! – kiáltotta Himiko berohanva. Egy magas, izmos, ősz hajú férfi lépkedett, kezében pedig a lopásra küldött tag volt felkapva. Mikor beérkezett, letette a tagot.
- Te vagy ennek a szerencsétlennek a vezetője? – kérdezte határozottan.
- Igen. – felelete Tomura.
- Szabadna megtudnom, hogy miért akarod meglopni a lakásomat?
Ekkor a bandának elég hangosan korgott a hasa. Az öreg értette a helyzetet és a hozott tele táskájából elővette az összes élelmet. Ekkor mindannyian felismerték egymást, hiszen a kérdezz-feleleknél találkoztak. Csak nem álltak szóba egymással.
- Egyetek belőle.

Mindenki megörült az ingyen ételeknek, amik műanyag dobozokba, egyenlően voltak kiszedve és még látható volt, hogy melegek voltak. Talán emiatt telt el sok idő, mióta kiküldte a tagot? Tomura is tudott rendesen enni, ám még bizalmatlan volt a férfival szemben. Mikor mindent megettek, akkor nyitotta beszédre a száját.
- Megtudhatnám megmentőnk nevét?
- Hol hagytam a modoromat? A nevem Fukusu Suisei. 50 éves vagyok és az amerikai negyedben, egy villában lakom. Egyedül élek. Átlag munkásként tengetem napjaimat egy ismert vegyeskereskedésben és este 9-re hazaérek legkésőbb. Nem dohányzok, bár néha iszok. 11-re ágyban vagyok, hogy biztosítva legyen a nyolc órás alvásom. Egy pohár meleg tej és húsz perc nyújtózás után nem probléma az elalvás. Úgy alszok, mint egy kisbaba, emiatt gond és stressz nélkül szoktam felébredni. Az orvosom szerint az egészségemmel sincsen semmi baj. Arra akarok kilyukadni, hogy olyan személlyel állsz szemben, aki nyugodt és békés életet akar élni. Lehetőleg kerülöm az ellenségeskedést, mert az olyan dolgok, mint a győzelem-veszteség csak megzavarná gondolataimat. Így állok a társadalommal szemben és tudom, hogy mi okoz nekem örömet. Habár, ha valakit ellenségemnek nyilvánítok, ami ritkán van szerencsére, akkor mindent megteszek, hogy én kerüljek ki győztesen a harcból.
Illedelmesen végighallgatták a bemutatkozást. Tomura szólalt meg.
- Akkor ezért hoztál nekünk ételt? Mert nem akarsz harcolni ellenünk?
- Így van. Legalább éles a látásod. Nem kell megköszönni, nekem információra van szükségem.
- Miben? – kérdezte Dabi.
- Tudjátok, két Quirk nélküli harcost keresek. Nem hagynak nyugodni és mostanában nem is alszok normálisan a tudattól, hogy rajtam kívül más is képességek nélkül indul a hőskarrier felé. Ha elmondjátok az információt, akkor hajlandó vagyok tetőt is adni a fejetek felé, ami jobb ennél a romhalmaznál.
Himiko már most válaszolt volna, ám Tomura döntött ebben a helyzetben. Ráfért volna egy normális fürdő és lassan véget ér a nyárias idő is. Magában sulykolta, hogy vezetője tudja és meg is mondja azt a két személyzt: Engem és Ochakot. Ám, Tomura fejében felcsendültek régi mestere hangjai. Felmerült benne a kérdés: Ha elárulja, hogy kik azok, azzal rosszat tenne? Fukusu megunta a hallgatást és felállt.
- Nem bíztok meg bennem? Megértelek, elvégre, úgy éltek, mint a patkányok a csatornában és azok sem jönnek kézhez, mert tettél velük egy jót. Holnap talán újra eljövök, és újabb ajándékkal remélem, elnyerem a bizalmatokat.

Amint a vendégük elment, Himikoból feltört a düh, ami Vanessza halála óta felgyülemlett benne.
- Két nevet kért csak. És cseszted őket elárulni! Gratulálok hozzá, oh nagy vezetőnk! – kiáltotta és Tomurára mutatott.
- Mi a Leauge of Villans vagyuk, nem holmi információs iroda.
- Felőlem nevezheted a csapatot Leauge of Legendsnek. – mondta Twice és összehúzta magát, mert azt hitte, hogy Himiko lecsapja, de nem ez történt.
- Egyetértek veled. Annak legalább hírneve van és nem olyan, ami nekünk. Rajtunk röhög mindenki.
- Röhögjenek csak. Nemsoká vigyorogni fognak. – felelte Tomura.
- Mindig ezt mondogatod, de semmit nem csinálsz. Tele van a nemlétező tornacipőm veled. Itt rohadunk ezen a szemétdombom, ahelyett, hogy Stain elveit követve vágnám el a hősök torkát. Fázunk, éhezünk. Nem kenyerem a panaszkodás, de már élek vele.
- És mit vársz tőlem, mit csináljak? Csodát nem tudok művelni. Ha nem tetszik, akkor leléphetsz.
Tomura ezt blöffnek szánta, ám nem érte el a várt hatást. Himiko felállt és elindult a kijárat felé, kis idő után Twice követte. Nem értette, mi folyik jelenleg a fejében. Miért tétovázik, miért nem lép semmit. Dabi is egy idő után felállt.
- Te is ki akarsz lépni a szövetségből? – kérdezte és ránézett.
- Eszem ágában sincs, csak van egy kis elintéznivalóm. – válaszolt a kérdezett nyugodt hangon. – Tudsz hanyagolni egy ideig?
- Egy ideig. Nem kell segítség?
Dabi válasz nélkül távozott. Legbelül úgy érezte, hogy személyes számlája van.

Ragna lakásánál Dabi megállt és nézte a hátsó udvart. Ott egy kislány vidáman dúdolva játszott. Zsebre tette kezeit és elindult a kerítés felé. Látta, hogy Ragna egy hívás miatt besiet a lakásba.
- Szia, kislány. Feltehetek egy kérdést? – szólalt meg Dabi és megállt a kerítésnél. Eri ránézett az idegenre és bólintott. A srác folytatta. – Hogy érzed magad a szüleiddel?
- Nagyszerűen. Ők a legjobbak a világon. – felelte örömteli hangon. Dabi elmosolyodott és megköszönte a választ és elindult visszafele. Mikor kellő távolságban volt, visszanézett. Egy fehér hajú nő tért haza a munkából és ölelte át lányát. Ekkor furcsa késztetést érzett, hogy odamenjen és köszöntse, anyának szólítva. De miért? Nem is ismeri a nőt. Ekkor összerogyott és zihált. Fejében egy fehérhajú gyerek képe villant fel. Honnan ismerhette? Talán gyerekként? Az elmúlt tíz év számára csak emlékfoszlányok maradékából állt. Csak azt látta, hogy egy nagydarab, lángoló szakállú férfi ragadta el a gyerek kezét és vonszolta a lakásba. Ekkor feldühödött. „Endeavor! Az a mocsok, aki szétszakította a családját úgy él, hogy nem bűnhődött.” Futott végig Dabi fején, majd felállt nagy nehezen és alakját elnyelte a föld. Külseje valamilyen különös módon megváltozott.

Másnap reggel Endeavor az irodájában rendezgette a papírokat. Boldog volt, hogy karrierje csúcspontján van. Ám, nem sejtette, hogy egyetlen telefonhívás elég ahhoz, hogy összeomoljon minden. Pedig így történt, de ezt a következő részben megtudhatjátok.