Sziasztok. Ezzel a kis crossover fanficcel szeretnék kedveskedni minden egyes olvasómnak, akik türelmesen vártak az újabb és újabb fejezeteimre. Nagyon hálás vagyok érte. Akik meg az Undertale fanok táborát erősítik, azoknak is jó szórakozást kívánok az agymenésemhez.

Ruins

A nap sugaraira keltem. Mi az ördög? Utoljára arra emlékszek, hogy Mirioval Midoriyával, anyával és apával elmentünk a hegyekbe kempingezni és én belecsúsztam valamilyen üregbe. Kezemmel tapogattam a hátamat. Egy kupac virág tompította az esésemet? Nem volt szándékomban tovább itt feküdni, ezért leporoltam magam feltápászkodás közben. Egyetlen út volt csak járható innentől. Nem volt más választásom, elindultam arra.

A következő szobában egyetlen szál virág volt, de a legfurább az, ahogy kinézett. Mint valami Muppet figura lenne. Kedvesen mosolyogva szólított meg.
- Szervusz! A nevem Flowey! Flowey, a virág.
- Engem Erinek hívnak. - válaszoltam elképedve. Igazából már ettől ledöbbentem. Azt hittem, agyrázkódásom lett és amiatt hallucinálok. Ám, Flowey folytatta.
- Hmmmm... Biztos új vagy ebben a föld alatti világban. Eltaláltam?
- Igen. De mi az, hogy...föld alatt?
- A kutyafáját, nagyon össze vagy zavarodva, ahogy látom. Szemmel láthatólag nekem kell kitanítanom mindenre. Sebaj, kezdjük.
Ekkor a terem egy része mintha valami láthatatlan fallal lett körbevéve. A pólómon egy vörös szív jelent meg.
- Látod azt a szívet? Az a te lelked, ami a legalapvetőbb kivetülésed. Kezdetben még gyenge, de sok EXP megszerzése után LV-t lépsz és hihetetlenül erős lesz. Hogy mi az LV? Hát LOVE, vagyis szeretet.
- És honnan...
- Ne aggódj, adok neked néhányat. Kilövök rád egy adag barátság szirmot és neked annyi a feladatod, hogy elkapd.
Nagyon nem bíztam ebben az alakban. Valami azt súgta legbelül, hogy minden létező gonosznál gonoszabb. Csak bólintottam.
- Akkor parancsolj, egy kis szeretet szirom.
Öt mini szirom alakú tárgyat lőtt ki felém, amit egy laza félreugrással hárítottam. Flowey nem volt lenyűgözve.
- Haver... mellément mind. Sebaj, biztos véletlen volt. Csapó kettő!
Újabb öt szirmot lőtt ki felém, amit ismételten kikerültem. A virágnak már szó szerint kezdett forrni az agyvize.
- Ez most valami vicc? Lassú felfogású vagy? FUSS BELE A LÖVEDÉKBE... akarom mondani barátság szirmokba!
Mostmár elárulta magát. Az újabb hullámtól is lazán elugrottam. Ekkor Flowey arca démonira váltott és hangja is mély és reszelős lett.
- Tudod, hogy mi itt a dörgés, nem igaz? Csak játszottad a hülyét, hogy szenvedni láss!
- Mondhatjuk. A kezdetektől fogva nem bízok benned. És itt az eredménye.
- Nagyon okosnak hiszed magad. Akkor ezt old meg!
Ekkor egy rakás szirom vett körbe és szorított ki a mozgásteremből. Egyetlen pillanatra megálltak a lövedékek.
- Ebben a világban ölsz, vagy téged ölnek meg! - mondta Flowey esztelen kacagással és elindította ismét a lövedékeket. Már semmi esélyem nem volt az életben maradásra. Lehunytam a szemem és vártam a halált. Perzselő hang csapta meg a fülemet és egy durranás, amit sikoltás követett. Ismét valamiért biztonságérzet járt át, de nem nyitottam még ki szememet. Egy puha kéz fogta meg arcom. Mikor erőt vettem a kinyitásra, akkor egy vörös szemű, kecske arcú, testes, fehér, puha szőrzetű és kezű nő állt előttem. Aggódva simogatta arcomat.
- Micsoda undok teremtmény. Kínozni egy ilyen fiatal és ártatlan lelket. Ne aggódj, gyermekem, Engem Torielnek hívnak. Én vagyok a Romok gondnoka.
- Szia, Toriel. Engem Erinek. - mondtam és hozzábújtam átölelve a lábát, ami érdekesmód emberi.- Olyan selymes és puha a szőröd.
Ő csak halkan elkuncogta magát a dicséretre.
- Mindennap erre járok, hogy lássam, hogy valaki van-e itt. Viszont, hosszú idő után te vagy az első ember, akit látok. Gyere, végigvezetlek a katakombákon keresztül.
Mosolyogva bólintottam. Mikor kicsit távolabb ment, láttam a ruháját. Lila egybe ruha, fehér ujjakkal és szimbólum díszelgett a ruha közepén. Toriel továbbra is mosolygott rám biztatóan.
- Gyere. - mondta és elindult. Én csak követtem a következő terembe, ami lényegében a romok bejárata volt.

Miközben sétáltam mellette, folyamatosan beszélt. Szemmel láthatólag rég volt már beszélgetőpartnere.
- Ezen romok a mágia és a logika keverékéből születtek. Lényegében, majdnem minden szoba puzzle. Meg is mutatom, hogyan néz ki ez a valóságban.
Megállt ott, ahol hat nyomólap volt és a szélsőkre lépve húzta meg a zárt ajtó kapcsolóját. Erre a zár kattant és kinyílt.
- Ez tök jó. -mondtam elismeréssel, mire Toriel megsimogatta a fejem.
- Akkor a következő terem fejtörőjét te fogod megoldani. Ne aggódj. Ha elakadnál, akkor megsúgok egy dolgot. -fülemhez hajolt, mielőtt folytatta. -Felcímkéztem az összes kart, amit meg kell húzni.
Erre elnevettem magam és megpusziltam. Kb. olyan érzés volt, mintha apát puszilnám meg, csak némi extra szőrrel társulva.
- Kis aranyos vagy. -mondta elpirulva. Én csak vigyorogtam rá. A másik terembe haladva kérdezni akartam tőle valamit.
- El tudnál mondani magadról valamit?
- Oh, én csak egy egyszerű öreg gondnok vagyok.
- Komolyan? Pedig nagyon fiatalnak nézel ki. -reagáltam csodálkozva, mikor az első kapcsolót meghúztam. Erre Toriel elnevette magát.
- Nagyon kedves bók tőled. Legszívesebben megcsipkedném a pofikádat.
Mire a második megjelölt kapcsolót és meghúztam, egy valamiben teljesen biztos voltam: Igazi anyáskodó humanoidot fogtam ki magam mellé. A következő teremnél Toriel egy bábúra mutatott.
- Ezen helyen nem egyszer futhatsz bele szörnyekbe. Noha a harc szemmel láthatóan elkerülhetetlen, ám ha megoldod a problémájukat némi beszélgetéssel, akkor megenyhülnek. Gyakorolj azon bábún.
Eléggé fura kérés bábúval beszélgetést folytatni, de ahogy kéri. Odamentem a bábú közelébe, ami a gombszemeivel mintha engem figyelt volna.
- Szia. -köszöntem neki bizonytalanul. Mit mondjak még neki? Ekkor eszembe jutott egy ötlet. -Hogy hívják az őskori palacsintát? Paleocsinta.
Erre Toriel hangosan felröhögött és még a könnyei is kis híján kicsordultak a nevetéstől.
- Ez jó volt. -sóhajtotta és letörölte a könnycseppet. -Akkor ezen a próbán átmentél. Induljunk tovább.

A következő terembe Toriel a fejéhez csapott.
- Ajjaj. Attól tartok, sürgős dolgom akadt. Egyedül kell továbbmenned. Bocsáss meg, Eri.
Ezzel olyan gyorsan elrohant, hogy a reklámosok képesek lennének vele leforgatni egy 24 órás védelmet nyújtó dezodor reklámot kétszer és élő adásban. Lassan bandukoltam a terem túlvége fele. Átgondolva, ez a hely eddig egész kellemes. Bár, hiányzik anya, apa és az otthon melege, ahol a téli estéken a kanapén nézhetem a mesét, egy pohár kakaót szürcsölve. Mikor fogok ebből a szituációból kikeveredni, az jó kérdés. Amikor a folyosó végére értem, akkor Toriel egy oszlop mögött bújt elő.
- Gratulálok, Eri. Szemmel láthatólag elég független vagy.
- Köszönöm, Toriel. Megélek én a jég hátán is. Legalábbis, ahogyan a bátyám egyszer jellemzett.
- Ennek oka is volt… mármint a próbának. Ugyanis, nekem most tényleg el kell mennem. Nem nagyon vártam vendégeket és étel sincs főzve. Szóval…
- Csak nyugodtan. Valahogy majd odatalálok. -legyintettem.
- Azért, segítek, ahogy tudok. Itt egy mobil. A számom is rá van mentve. Ha bármikor segítség kell, akkor szólj.
Ezzel a mondattal átadott egy nagyon őskori Nokia telefont. Sebaj, ha nem tudok szót érteni valamelyik szörnnyel, akkor hozzávágom és futok. Bólintottam, mire ő ismét lelépett. Viszonylag gond nélkül haladtam. A szörnyek, akivel eddig találkoztam, viszonylag könnyű volt elintézni gondjaikat, mint például a Whimsalut, akit elég volt békén hagynom. Az egyik legélvezetesebb egy magát Vegetoidnak hívó répa szörny volt, aki a pocakom korgását hallva jött izgalomba csata alkalmával.
- Edd meg a zöldet. Egészséges és tápláló. -mondta és egy rakás fehér répát lőtt ki magából, amiből egy ugyan megsebzett, de ez lehetőséget adott a zöld répa elkapására, amit elfogyasztva Vegetoid elégedetten távozott és némi aranyat is hátrahagyott. Egy ilyen csata után Toriel hívott.
- Szia. Bocsi a kérdésért, de melyiket szereted jobban? A vajkaramellát, vagy a fahéjat?
- Szia. Érdekes kérdés. Igazából, mindkettő csábító, de a fahéjat jobban szeretem. -válaszoltam, miközben megálltam egy szűk folyosónál. A szomszédos teremből hangos horkolás hallatszott, így be kellett fognom az egyik fülemet.
- A mondatodból leszűrtem, hogy mindkettőt szereted. Majd meglátod, mi jót sütök neked. -mondta izgatottan és lerakta a telefont. Nem éreztem szükségét annak, hogy hívjam a zaj forrása végett.

A terembe érve a legfurcsább látvány fogadott. Egy szellem húzza a lóbőrt ennyire hangosan? Odamentem hozzá, mire az kinyitotta az egyik szemét. Tetette az egészet, mikor meghallotta a hangom.
- Üdvözlöm, szellem uraság! Ha lehetőségem adódna, akkor félre tudna állni? -kérdeztem mosolyogva, mire ő mindkét szemét felnyitva felemelkedett.
- Sajnálom, de most nincs kedvem. Kérlek, ne zaklass tovább. -válaszolta szomorúan. Valahogy fel kellett vidítanom. Van is egy ötletem.
- Két szellem beszélget. Az egyik azt mondja: Te hiszel az emberekben?
- Marha vicces vagy. -vágta rá és a könnyeivel támadt rám. Azokból egy csepp talált el, amitől a ruhám egy ponton savmarásra emlékeztető nyom maradt.
- Bocsánatot kérek. Nem akartalak megbántani. Csak vicc volt.
- Akkor ezen próbálj meg nevetni. -mondta és elkezdett sírni, de a cseppek felfele mentek és a szellem fejére kalapot varázsolt. -Íme az én trükköm: Kalap Úr!
Megtapsoltam, mire a szellem elmosolyodott.
- Ez nagyon jó volt. -dicsértem meg.
- Köszönöm. Gyakran járok le a romokhoz, de ez az első eset, hogy egy ilyen kedves emberrel találkozok. A nevem Napstablook.
- Az enyém Eri. Örültem a találkozásnak. Csak még egy kérdés: Van valahol ehető étel a közelben?
- A folyosó végén van egy póksütöde. Ott lehet kapni olcsón fánkot, hacsak Muffet nem emelt tarifát. Bár, ez utóbbi kétséges. Nekem mennem kell.
- Szia és köszönöm az infót. -mondtam, mire szó szerint eltűnt. A folyosó vége elágazásba torkollt, de a Napstablook által megadott sütöde táblája könnyen el tudta határozni, hogy hova kell indulni. Az ott lévő pókhálón egy pók nézett rám. Kivettem a tárcámból 14 aranyat és kértem kettőt. Az egyikbe beleharaptam. Annyira finom volt, hogy befaltam az elsőt, de a másodikat elraktam későbbre. Ránéztem az eladó pókra, aki elégedetten figyelt rám.
- Ez nagyon finom volt. Kár, hogy nincs több aranyam, mert akkor vennék még belőle párat.
Tudtam, hogy erre nem kapok érdemi reakciót, de meglepődésemre, mintha meghajolt volna. Kimentem a pékségből és jobbra fordulva folytattam tovább utamat.

Legközelebbi érdekes dolog egy nagy, kihaltnak látszó fa volt. Itt ugyanis Toriel elkezdett jönni velem szemben.
- Jól elment az idő! Szegény Erit meg magára maradt. Muszáj felhívnom. -súgta, majd hívott. A telefonom csengésére figyelt fel rám.
- Hála égnek, hogy jól vagy. Nem esett semmi bajod? -kérdezte aggódva.
- Kisebb horzsolásokon kívül más semmi. -mondtam ásítva. Most döbbentem rá, hogy elfáradtam ennyi fejtörő és sétálás után, amihez az a kevés szörnyharc sem segített. Toriel megfogta a kezemet.
- Gyere. Itt van a lakásom a közelben. Megmutatom, hol tudsz aludni.
Követtem a lakásába, ahol már éreztem a sülő sütemény illatát. A lakásába lépve éreztem a magából áradó melegséget. A legközelebbi hálószobához vezetett és megsimogatta a fejem.
- Ez a szobád. Remélem örülsz neki.
- Nagyon köszönöm, Toriel. -mondtam hálálkodva és benyitottam. Nem érdekelt, hogy néz ki a szoba, annyira éreztem, hogy leragadnak a szemeim. Befeküdtem az ágyba és azonnal elaludtam.

Szívfájdalom.

Gyomorkorgásra ébredtem fel. Nagyon éhes lehettem. Felkeltem és kimentem a szobámból. Toriel éppen jókedvű mosollyal jött be a bejárati ajtón.
- Szia, Eri. Jól aludtál? -kérdezte.
- Igen. Csak most nagyon éhes vagyok. És egy bögre kávét is megkívántam. -válaszoltam, miközben átöleltem a lábát. Ő csak felkapott és a konyhába vitt. Az asztalon egy frissen óriási, kisült pite várt.
- Akkor reggelizzünk meg. Természetesen lefőzök egy kávét is.

Torielről messze meglátszik, hogy igazi anyáskodó típus. Miközben készítette a kávét, addig elbeszélgettünk. Élete célja, hogy tanár lehessen és taníthassa a fiatalságot, míg én énekesnői célokat tűztem ki. Mikor kész lett az ital, egy szelet pitét is vágott nekem.
- Ez az én specialitásom. Vajkaramellás, fahéjas pite. Természetesen a csiga pite mellett.
Egyetlen falat is elég volt, hogy egyből beleszeressek az ételbe.
- Ez nagyon finom és olyan puha, hogy elolvad a számban. -dicsértem meg, mire elkuncogta magát. Kipukkadás szélén voltam már, de leküldtem az egész szeletet és megittam a kávét. Toriel megsimogatta a fejem.
- Egészségedre. Ha gondolod, akkor fürödj le és utána elolvasunk néhány könyvet. Vagy bogárra vadászhatunk. Bár, utóbbi nem éppen kislányoknak tervezett elfoglaltság.
- Én nem válogatok. A barátommal mindenféle és fajta játékot kipróbálunk. De a fürdő tényleg nem árt. -mondtam és felálltam a székből és a fürdőszoba felé indultam. Miközben a kádba megengedtem a vizet és belemártóztam, elgondolkodtam a helyzeten. Imádom Toriel vendégszeretetét és tényleg otthonos ez a hely, de anya és apa biztos halálra aggódják magukat. Mirio is valószínűleg a teljes csapatot kivezényelte ide. Atyaég! Mennyi ideje lehetek itt? Teljesen elveszett az időérzékem. Addig agyaltam a helyzeten, míg a víz ki nem hűlt. Kiszálltam a kádból és megtörülköztem. Vajon hol lehet az átjáró, ahol tovább tudok jutni a célom végéhez? Az egyetlen logikus pont, hogy a bejárati ajtóval szembeni lépcsősor lehet az. Amikor szárazra törültem magam, felöltöztem. Mindenképpen tovább kellett mennem.

A kérdéses lépcsősorra értem és ott álltam meg. Toriel biztos a nappaliban válogatja a könyveket. Lemenve a lépcsőn, minden gyanúm bevált. Ez az átjáró lehet. Hűvösebb volt, mint odafent. Elindultam, ám a folyosó feléig sem értem, mikor Toriel megfogta a vállamat.
- Mit keresel itt, Eri? Túl hűvös van itt a játékhoz. Még megfázol. Gyere és olvassunk.
Nagyon kedves, ahogy megpróbálja terelni a témát. Én viszont nem hátrálhatok meg.
- Ez az átjáró vezet tovább, nem igaz? Hogy visszajussak a felszínre?
Ekkor elsötétül az arca és keze megszorította a vállamat.
- Te sem vagy különb. Eljössz, elmész és meghalsz. Ugye tisztában van vele, hogy én vagyok az egyetlen, aki megvéd mindattól a borzalomtól, ami ott vár?
- Elhiszem. Ha egy évvel ezelőtt estem volna le, akkor soha nem éreznék kísértést sem, hogy a felszínre visszatérjek. Viszont, van most veszítenivalóm.
Toriel levette a kezét rólam és elindult az átjáró irányába.
- Most légy jó kislány, és menj vissza a szobádba. Én meg felrobbanton az átjárót. -mondta letörten és elindult. Nem hagyhattam, hogy ez történjen. Ahogyan a lábam bírta, követtem. Az átjáró előtt megállt, háttal nekem.
- Ez választja el a Romokat Snowdintől. Ha kilépsz, akkor a király, Asgore emberei rád fognak vadászni és megölni. Utoljára kérlek meg, hogy menj be a szobádba és ne próbálj meg megakadályozni.
Mély levegőt vettem. Nem állt szándékomban összetörni a szívét, de ez a szeretet fojtogató a számomra.
- Sajnálom, de ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Átmegyek azon az átjárón, ha tetszik neked, ha nem!
Ekkor megfordult, könnyes szemekkel, amik elpárologtak a tűztől, ami kékes szemét alakította át. Kezeiben tűzgolyók lobbantak fel.
- Akkor bizonyítsd be azt, hogy tényleg alkalmas vagy arra, hogy továbbmenj.

Toriel meglódította a kezeit és szabályos tűzgolyó áradatot lőtt ki felém. Alig tudtam kikerülni őket és kettő még el is talált, megperzselve a ruhámat és bőrömet egyaránt.
- Ha tudtam volna, hogy ilyen szituációba keveredek, megkérem Shoto bátyámat, hogy edzen velem. -morogtam és letépve a megperzselt pólóm ujjrészét, felálltam. Toriel ismételten tűzgolyókkal bombázott. Ezt már valamennyire ügyesebben kerültem ki.
- Gyerünk! Támadj, vagy fuss el. -mondta Toriel.
- Majd ha a pokolban benyújtják a fűtésszámlát! -vágtam rá, ami nem éppen a legbölcsebb megszólalásom volt. Ekkor ugyanis egy hatalmasabb tűzgolyót lőtt a levegőbe, ami apró lövedékenként kezdett el esni. Akármennyire próbálkoztam kikerülni őket, legalább öt betalált. Torielre néztem, mire a kezével eloszlatta a támadását. Alig álltam a lábamon. Testem eltalált részeitől üvölthetnékem lett volna, ám ehelyett csak némán álltam.
- Add fel! Ne tedd ezt velem! -kiabálta és kezeit ismételt támadásra emelte. Lassan közeledtem felé, mire ismételten megsorozott a lövedékeivel. Már alig tudtam kikerülni és rendesen telibekapott. Ismét ránéztem.
- Ne nézz rám ilyen szemekkel! Jobban fáj nekem, mint neked. -könyörgött Toriel remegő kezekkel. Folyamatosan sétáltam felé, mire újra megtámadott, de most szándékosan félrelőtt. Ahogy egyre közelebb és közelebb értem, a támadása úgy szakadt meg. Átöleltem a lábát, mire a fejem búbjára valami nedves pottyant. Sírt.
- Mennyire szánalmas, nem igaz? -kérdezte akadozó hangon. -Még egy kislányt se tudok megmenteni. Pedig tudom, hogy van hova visszatérned és egy idő után ez a hely kevés lesz kettőnknek. Csak… nem akarom, hogy még több ember haljon meg.
- Nem voltál sose szánalmas, Toriel. Csak jót akarsz nekem.
Csak ennyit tudtam kinyögni, mikor letérdelt és két vaskos karja átölelt.
- Bebizonyítottad azt, hogy alkalmas vagy az továbbjutáshoz. Csak arra kérlek, hogy ne gyere vissza többet.
Ezekután kivált az ölelésemből és próbált visszaindulni. Ám, nekem más terveim voltak.
- Maradhatnék még egy napot? Szeretnék edzeni, hogy minél felkészültebb legyek. És valami másik ruha sem ártana. Úgy nézek ki ebben, mintha tettem volna a pokolban egy körtúrát. Ami kiüt a képből, mert én nem vagyok kereszteslovag.
Toriel arcán láttam, hogy fél pillanatig mosolyog, de utána komoly szemekkel nézett rám. Száját lassan nyitotta ki.
- Mielőtt válaszolok, fel szeretnék tenni egy kérdést. Azt mondtad, ha egy évvel ezelőtt jöttél volna, kérdés nélkül ittmaradnál, mert akkor nincs vesztenivalód. Mire céloztál?
- Anno a szüleimet egy mocskos szemétláda, névszerint Overhaul megölte és a véremet használta, mint jövedelmi forrást. A legértékesebb dolog a képességem miatt. Ahogy láthatod, a sebeim lassan gyógyulnak. Nemrég túlhasználtam, de most nem ez a lényeg. Engem megmentettek attól a mocsoktól egy csapat hős. Mirio, Midoriya, Ochako, Tsuyu, Eijiro és így tovább. Ragna és Rei pedig örökbe fogadtak és azóta úgy nevelnek, mintha tulajdon lányuk lennék. Ők azok, akik a legfontosabbak a számomra, mert megadják ugyanazt a szeretetet, amit te. Félre ne értsd, Toriel: Nagyon jó anya vagy, de már van családom… elég hatalmas családom.
Válaszom után Toriel elmosolyodott.
- Három napot kapsz. Addig megtanítok és megadok mindent, ami segíthet a túléléshez. De most menjünk vissza.
Mosolyogva követtem.

Toriel nem hazudott. Folyton vagy edzettünk, vagy tanított, miközben új ruhát vart nekem. Amíg meg aludtam, folyton távol volt vagy főzött. Szerencsére a sebeim önmagától begyógyultak és egyre ügyesebben tudtam hárítani. Második nap végén éppen forró fürdőt vettem, mikor Toriel is bejött a fürdőszobába, hozva éppen a törülközőt.
- Nekem is volna egy kérdésem, amire választ szeretnék kapni. Mi ez az egész dolog, hogy Asgore gyerekek megölésével akar kijutni? Nekem ez eléggé furcsa.
- Régen két faj uralkodott: Emberek és szörnyek. -fogott bele Toriel egy kis hezitálás után. -Sokáig harmónia és béke jellemezte a két faj kapcsolatát, ám egy nap háború tört ki. Hosszas csata után az emberek nyertek és minket, szörnyeket ide száműztek. Az egyetlen módja a kijutásnak, hogy a király, Asgore 7 emberi lelket magába olvasszon és ezzel akkora hatalomra tegyen szert, hogy szétrombolhassa az akadályt. Így a szörnyek reménykedhetnek a fényesebb jövőben…
Ezután csak sóhajtott, miközben a szemembe nézett. Kiolvastam az arcáról, hogy a király döntése neki abszolút nem tetszett.
- Esetleg nem gondolt arra, hogy egy ember ide lejön és vele megy ki az átjáróból és az emberektől segítséget kér?
- Az túl egyszerű lenne. Mondjuk úgy, hogy Asgore elég szűk látókörű és még mindig azt hiszi, hogy az emberek gyűlölik a szörnyeket. De ez elég… komplikált.
- Köszönöm a választ.
- Nincsmit. Amúgy, tudom, illetlenség kérnem tőled, de hallhatnálak énekelni? Emlékszek arra, hogy mondtad az életcélodat az énekléssel.
- Persze. -mondtam mosolyogva és elénekeltem a The Spine című számot Ashley Barettől. Toriel leült egy székre és hallgatta nagy mosollyal. Furcsa volt ezt Ai nélkül énekelnem, de megtette a hatását.
- Ez valami mennyei. Nagyon sajnálom, hogy holnap mész.
Szomorú mosollyal bólintottam. Egyetlen alvás és utána elindulok az ismeretlenbe. Ám, biztos, ami biztos el kellett mondanom valamit.
- Ha esetleg egy felnőtt vagy tini jönne le ott, ahol én, azonnal hívj fel. Akkor elmondom, merre vagyok és tudnak hozzám csatlakozni. Biztos nagyban keresnek.
Csak bólintott, majd kiment, magamra hagyva.

Másnap reggelre a kész ruha. Csillogó szemekkel néztem rá. Ugyanolyan volt, mint Toriel ruhája, csak nekem vörös alapú volt, fehér ujjakkal és egy csuklyával.
- Gondoltam, megy a szemed színéhez. -mondta mosolyogva ,mire átöleltem és megpusziltam. Egy telerakott táska is hevert mellette, amiben ételek és két termosz volt, tele kávéval. Mikor felöltöztem és felvettem a táskát, Toriel kezét megfogva mentünk az átjáróhoz. Ott ismét térdre ereszkedve ölelt meg és puszilt, ahol ért.
- Remélem, hogy épségben kijutsz.
- Hála neked, mindenképpen. És megígérek még valamit. Kijuttatlak titeket innét és a felszínen ismét találkozunk. Addigra remélem, hogy ismét megízlelhetem a pitédet és anyum is megtanulhatja a receptet.
Toriel megvárta, amíg az ajtón keresztül átmegyek. Az vaskos csattanással csapódott be a hátam mögött. A teremben egy nem várt alak tűnt fel: Flowey. Tekintete elárulta, hogy nem akar hinni a szemének.
- Ügyes, naaaggyon ügyes. Azt hiszed, hogy nagyon okos vagy, nem igaz? -kérdezte lenézően.
- Nem hiszem, hanem tudom. -válaszoltan undok hangnemben, mire folytatta.
- Ebben a világban ölsz, vagy téged ölnek meg. Viszont, te a saját szabályaid szerint játszol. Megmentetted valakinek az életét. -mondta az utolsó mondatot sátáni hangon és kacajjal, de mikor ismét megszólalt, már normális hangon tette. -Most biztos jól érzed magad a ténytől, hogy senkit nem öltél meg eddig?
- Sokkal inkább attól, hogy a filozófiád eddig nekem hatalmas humbugnak tűnt elsőre és bevált az igazam.
Flowey arca picit megrándult a kijelentésemtől, de mikor kérdezett, akkor ismét normális arcberendezést vett fel.
- Mit fogsz akkor tenni, ha találkozol egy könyörtelen gyilkossal? Akkor aztán meghalsz újra, újra és újra. Egészen addig, míg meg nem unod a várakozást. És akkor végleg meg fog ölni a frusztráció! -mondta démoni vigyorral. Így folytatta. -És akkor az erőd az enyém lesz és én leszek ennek a világnak a tejhatalmú ura!
Ekkor ördögi kacajjal bújt a földbe. Én csak döbbenten néztem.
- Bárki bármit mond… ő már érvényesebb gonosz, mint a teljes BnHA gonosz gárdája. Ha másban nem, akkor szájkaratéba.

Folytattam tovább utamat, ami hosszú gyaloglás után egy újabb hatalmas ajtóba vezetett. Itt sokkal hidegebb volt. Benyitottam az ajtón és pár lépés után hó ropogott a talpam alatt. Fejemre húztam a csuklyát és elindultam. Viszont, a közeli bokorból egy kamera figyelt engem. Ez már nem nézett ki jó jelnek.

Snowdin

Folyamatosan haladtam az egyetlen logikus útvonalon. Körülöttem magas fák látványa és a zúgás nyugtalanná tett. Olyan érzésem volt, mintha valaki figyelne. Egy ág roppant meg mögöttem, vagy csak suhanó hangot hallva hátranéztem, de senki nem volt ott. Aztán, amikor egy hídhoz értem, akkor egy titokzatos hang szólalt meg pontosan a hátam mögött.
- Ember! Nem tudod, hogyan kell üdvözölni egy szörnyet? Fordulj meg és fogj velem kezet.

Remegő kezekkel engedelmeskedtem, ám amikor megfogtam, a lény elfingotta magát.
- Áh! A jó öreg „fingópárna a kézbe” trükk. Mindig vicces ám. -mondta mosolyogva, mire csak döbbentem néztem rá. -Te egy ember vagy, nem igaz? Hát ez csodás. A nevem Sans. Sans, a csontváz.
- Azt látom. -mondtam döbbenettel a hangomon. Immáron közelebbről megnéztem. Alig magasabb nálam, fekete rövidgatyában, fehér pólóban és kék prémkapucnis felsőben állt. A legfurább, hogy a lábán papucs feszített. Biztos nem érzi a hideget. Ideje volt nekem is bemutatkoznom. -A nevem Eri. Eri, az ember.
- Remek! Igazából, emberekre kéne figyelnem. De… tudod… nem igazán áll érdekemben, hogy elfogjak bárkit is. Viszont az öcsém, Papyrus fanatikus embervadász. Azt hiszem, éppen erre tart. Van egy ötletem. Menj át a hídon és bújj el a szépen kialakított lámpa mögé. Az öcsém építette a rácsokat, de hatalmas rés van köztük, így simán átférsz.
Bólintottam, majd bebújtam a lámpa mögé, ami alkatra pontosan úgy nézett ki, mint én. Pontosan akkor tűnt fel a Papyrusnak nevezett csontváz. Ő már lényegesen magasabb volt Sansnél. Vörös csizmát és kesztyűt, sálat és kék gatyát viselt.
- Mizu, tesó? -kérdezte Sans, mire Papyrus rikácsoló hangon megszólalt.
- Tudod, mizu van, testvér! Nyolc nap és még mindig semmi! Nekem kellett kalibrálni a puzzlejeidet. Te csak itt kószálsz az állomásod körül! Most mit csinálsz éppen?!
- Bámulom ezt a lámpát. Nagyon klassz. Nincs kedved megnézni? -kérdezte Sans és a rejtekhelyem felé mutatott.
- Nem! Nincs időm erre! Mi van, ha egy ember jön ide? Készen akarok állni!Én akarom elfogni! Nekem kell az egyetlennek lennem, aki elfog egy embert! Aztán én, a nagy Papyrus, mindent megkap, amit megérdemel! Tiszteletet, elismerést és képes leszek becsatlakozni a királyi őrségbe! A többi szörny kérdezi: Akarsz a barátom lenni? Minden reggel csókban fogok fürödni.
- Hhmmm… Talán ez a lámpa segíthet.
Ezen a ponton Papyrus ismét kiakadt.
- Sans! Te nem segítesz a helyzeten! Te lustaság! Te csak egész nap ülsz a bódédban vagy valahol húzod a lóbőrt! Napról napra lustább leszel! -kiáltotta, majd taposta a földet.
- Nyugi. Hidd el, nekem is van tonnányi munkám. Csont tonnányi. -mondta Sans és kacsintott.
- Sans! -kiáltotta némi mosollyal Papyrus. Nekem is vissza kellett fognom a nevetést.
- Gyerünk. Valld be, neked is tetszett, hiszen mosolyogtál.
- Igen és utálom is magam emiatt! -kiáltott Papyrus, majd sóhajtott. -Miért nincsen olyan tökéletes csontváz, mint én? Annyi mindent kell csinálnom, hogy kapjak egy kis elismerést….
- Wow. Úgy látszik, hogy nagyon dolgoztatod magad… egészen a csontig. -mondta Sans egy ismételt kacsintással. Ez volt az a pont, ahol majdnem hangosan felröhögtem.
- UGH! Én most visszamegyek a puzzlejeimhez. Ami a munkamorálodat illeti… tegyél bele több… gerincet.- mondta Papyrus és hangos, nyerítő nevetéssel távozott. Mikor kiment, immár hangosan felnevettem.
- Ahogy látom, ezek a viccek kedvedre valóak. Viszont, ha nem akarsz több órányi fárasztó viccet hallgatni, akkor ajánlom, hogy menj tovább. Bármikor visszajöhet.
- Köszönöm a segítséget. Szia. -köszöntem el tőle és indultam volna tovább, ám Sans nem fejezte be.
- Ami azt illeti, kérhetnék egy szívességet?
- Miről van szó? -kérdeztem, mikor megfordultam.
- Ami azt illeti… az öcsém eléggé lehangolt mostanában. Még soha nem látott embert és ha téged meglátna, az úgy felvillanyozná, mint kezdő villanyszerelőt a nullás vezeték megfogása. Ne aggódj! Nem veszélyes, még annak ellenére sem, hogy próbál az lenni.
- Benne vagyok.
- Ezer hálám. Figyelem a hátad. -mondta Sans és az átjáró fele vette az irányt. Én sem akartam itt dekkolni, úgyhogy továbbmentem, ám elágazáshoz értem. Mivel a bal oldali rész zsákutcába végződött, így egyenesen mentem tovább. Ekkor láttam meg ismét Sanst és Papyrust. Mi a pokol? Sans hogy lehet itt? Teljesen ellentétes irányba ment és egyszer se futottam össze. Erre majd kell keresnem választ. Éppen egy párbeszéd kellős közepében csöppenhettem bele.
- Szóval, ahogy Undynenak mondtam…
Papyrus nem fejezte be mondtatát, mert kiszúrt. Integettem neki, ám erre ő Sanshez fordult, Sans pedig felém. Ez ment kb. tíz másodpercig, de a végén olyan intenzitással, hogy csak foltot láttam belőlük. Végül, mindketten rám néztek, aztán megfordultak.
- Úristen! Az ott egy...ember?! -kérdezte döbbentem Papyrus.
- Öööhhh… Arra a sziklára gondolsz? -válaszolt ismételt kérdéssel Sans és a mögöttem lévő sziklára mutatott. Papyrus már válaszra sem akarta méltatni, mikor folytatta. -Jah, hogy te a szikla után álldogáló emberre gondoltál.
- Te jószagú… Végre megcsináltam! Annyira népszerű leszek, ha Undyenak átadom…
Ekkor szóltam közbe.
- Már meg ne haragudj, de nevem is van. Erinek hívnak. És Sans nem ok nélkül mondta, hogy a lámpa segít a céljaidban, mert ott bujkáltam.
Papyrus ledöbbent, de hamar rendbe szedte magát. Én is be akartam szállni a viccelődésbe, így benyögtem egyet.
- Mi az? Csontváz a bokorba? Tavalyi bújócska győztese.
Erre Papyrus lenyomott egy facepalmot. Sans csak mosolygott.
- És az ember ugyanolyan fárasztó vicceket tud, mint te Sans. -morogta Papyrus.
- Nekem tetszett. Mintha magamra ismernék.
Papyrusnak ezen a ponton nem volt kedve tovább firtatni a humorizálásról alkotott véleményt. A szemeimbe nézett és megköszörülve a torkát folytatta.
- Ahem! Ember!
- Ahogy mondtam, nevem is van! Eri! És ha egy mód van rá, szólítsatok úgy.
- Rendben van, Eri! Itt nem fogsz továbbjutni, mert én, a nagy Papyrus meg foglak állítani! Aztán elfoglak, bevisznek a fővárosba, és… és… nem vagyok biztos benne, mi fog azután történni veled. A lényeg viszont… kövess, ha mersz.
Ezekután a hallott nyerítős nevetéssel távozott. Sans, aki eddig öccsét figyelte, felém fordította szemgödreit.
- Nos, ez könnyen ment. Ne aggódj, kölyök! Rajtad tartom a szemgödreimet.
- Nem aggódok, de köszi a segítő kezet. -reagáltam mosolyogva és továbbindultam.

Haladásom közben egy őrbódét láttam meg. Éppen el akartam haladni mellette, mikor egy kutyaszerű lény bújt ki. Az ösztönöm azt súgta, hogy meg ne mozduljak.
- Mozgást láttam? Vagy csak a képzeletem volt az? -kérdezte gyanakvóan. -Ha Doggo mozgást lát, mint például egy emberét, akkor elintézem, hogy soha többet ne mozogjon.
Ekkor elővett két kést és elkezdett felém jönni. Szemei úgy cikáztak körülöttem, mintha megbolondult volna. Mögöttem állt meg.
- Semmi mozgást nem látok. Furcsa…
Egyetlen dobásom maradt: Meg kellett simogatnom. Megfordultam és az egyetlen pontot vakargattam meg, amit elérni tudtam: A farka feletti részt. Ekkor Doggo elkezdett ugatni.
- Meg lettem simogatva, de nem látom, kitől. Simi! Simi! Simi!
Még jobban megkavartam, ami újabb ugatáshullám követett, de szobrot játszottam, amikor rám vetette pillantását. Ezt a táncot egy darabig folytattam, mire Doggo visszaugrott az őrbódéjába.
- Meg lettem simogatva és nem láttam a forrását. Asszem erre kutyakekszet kell ennem. -súgta döbbentem, majd eltűnt a bódé aljából. Immár biztonságos volt mozognom. A földön 30 arany volt szétszórva, amit biztos Doggo ejtett el. Felszedtem őket és továbbindultam. Nem sokkal Sans várt rám, egy hatalmas jégpálya előtt.
- Szia. -köszöntem neki.
- Szia. Figyelmeztetni akarlak arról, hogy az öcsémnek van egy speciális kék támadása. Ha azzal támad, tanácsos megállni és egyetlen csontodat sem mozgatni.
- Tekintsem úgy, mint egy piros stop táblának, csak kék van helyette? - kérdeztem.
- Nagyon vág az eszed. Csak ennyit akartam mondani. Jah és a jég nagyon csúszós.
Mosolyogva bólintottam és elindultam a túloldalra. Kis híján akkorát taknyáztam az átkelés során, mint az ólajtó, de nem ez volt a durva. A végén egy pajzzsal és karddal felfegyverzett kiskutya várt. Megsimogattam a fejét, ám ekkor a nyaka megnyúlt, mint az olvasztott pillecukor. Szerencsére, azonnal távozott. Csak mosolyogva folytattam tovább utamat, míg egy hóval letakart pályához értem. A túloldalon Sans és Papyrus néztek egymásra.
- Még mindig nem hiszem el, mennyire lusta vagy. Egész nap csak fekszel és nem csinálsz semmit. -morogta elégedetten Papyrus.
- Dehogynem. Ezt úgy hívják a szakzsargonomban: Alvás. -válaszolta Sans.
- Kifogásokkal jössz mindig…
Ekkor szúrtak ki mindketten. Papyrus megint megpróbált keménynek látszani.
- Hát megérkeztél, Eri! Kicsit tovább tartott, mint vártam.
- Bocsáss meg, hogy nem tudtam megérkezni hamarabb, drága nagy Papyrus. -mondtam cinikusan, mire az kihúzta magát. Sans látta, hogy jól játszom a szerepem.
- Semmi baj nem történt eddig. Viszont, hogy megállítsunk én és az öcsém egy rakás fejtörőkkel kedveskedtünk neked.
Ennek nagyon hálás voltam. Imádom a logikai játékokat, igaz még alapszinten.
- Szemmel láthatólag nagyon felvillanyoz a tény. De ez a puzzle is kellően… sokkoló lesz a számodra. Ugyanis, ez egy láthatatlan elektromos labirintus! Amint falnak ütközöl, ez a gömb meg fog téged rázni. -mondta Papyrus és kivett egy kék gömböt a sálja alól. Hagytam, hadd folytassa mondandóját. Hamar rá fog jönni, hogy van egy hiba a jól kivitelezett tervében.
- Mókásnak hangzik. -jelentettem ki.
- Úgy gondolod? Majd akkor mond, amikor már eléggé megrázott. De mindegy is… láss hozzá!
Magabiztosan tettem meg az első lépést, mire Papyruson keresztül futott az áram. Kis ideig füstölgött, majd elkezdte idegesen taposni a földet.
- Sans! Mit csináltál ezzel?! -kérdezte kiakadva.
- Azt hiszem, Erinek kell tartania a gömböt. Különben mindahányszor hibázik, te szenveded el a büntetést. -válaszolt Sans, zsebre tett kezekkel.
- Tényleg.
Papyrus elkezdett felém haladni, ezzel kitaposva nekem a helyes ösvényt. Mire odaért hozzám, kezembe adta a gömböt, majd ugyanazon útvonalon rohant vissza.
- Most próbáld meg! -kiáltott rám a túloldalról. Én lazán átsétáltam a kitaposott útvonalon. Mikor átkeltem, letettem a gömböt.
- Ezt nem hiszem el. Akárcsak egy csúszós csiga! Könnyen megoldottad. Túl könnyen. De sebaj! A következő már nem lesz ennyire egyszerű! Azt Sans tervezte és abba bele fogsz bolondulni.
A végén nyerítős nevetéssel távozott. Sans ismét felémfordult.
- Úgy látszik, az öcsém nagyon jól szórakozik. Apropó, észrevetted a rajta lévő ruhát? Egy jelmezes bálra készítettük, ami pár héttel ezelőtt volt. Azóta nem hajlandó mást viselni és úgy hívja, hogy „harci öltözék”. Jópofa, nem?
- Ahogy mondod. Nekem is csak ez az egyetlenegy gúnyám van.
- Tök jól nézel ki benne. Na mindegy, majd ütközünk. -mondta Sans és ismét az ellentétes irányba indult el. Amennyire jófej, annyira titokzatos.

Egy kvázi hógolf pályához érve álltam meg pihenni és inni egy korty kávét és befalni egy sütit. Már kezdtem fáradt lenni. Nem volt eddig nehéz dolgom és ki tudja, mi vár még rám. Vagyis, egy dolgot biztosan tudok. A pálya legalján lévő úton várt rám a két csontváz. Kettejük közé volt lerakva egy papírdarab, ami valamilyen újságból származott.
- Eri! -kiáltott rám Papyrus és belefogott mondokájába. -A most következő feladvány… Sans! Hol van?!
- Ott van, középen. -mutatott rá Sans a papírosra. -Hidd el nekem, hogy ezen nem fog átjutni.
Odamentem és felvettem a papírt. Egy Junior Jumble szókereső volt. Letettem és elindultam feléjük.
- Sans! Az égegyadta világon nem történt semmi! -kiáltotta Papyrus idegesen.
- Hoppá! Tudhattam volna, hogy a mai napi keresztrejtvényt kellet volna odaraknom.
- MI?! Keresztrejtvény? Nem akarok hinni a hallójáratomnak. Személyes meglátásom, hogy a Junior Jumble a legnehezebb.
- Komolyan? Az az egyszerű szókereső? Az bébicsontoknak valók, akiknek kell a kalcium utánpótlás.
- Hihetetlen. Eri! Melyik a nehezebb: A Junior Jumble vagy a keresztrejtvény?
- Igazságszerint… -fogtam bele mondandómba, de nem tudtam nagyon jó választ adni. Kis hezitálás után folytattam. -A keresztrejtvény sokkal nehezebb.
Papyrus a válasz hallatán ledöbbent.

- Fura vagy… Igazából mindketten furák vagytok. A keresztrejtvény egyszerű, mert minden rublikába belevések egy nagy Z-t. Ugyanis, annyira unalmas az egész, hogy bealszok rajta. -mondta és a szokásos nyerítő röhögéssel távozott. Sans kifogta a zavarodott tekintetemet.
- Hagyd rá. Tegnap két órán keresztül próbálta megfejteni a horoszkópot.
Ezen felnevettem és továbbindultam, míg egy asztalhoz érkeztem, amin egy tál spagetti fogadott. Már rég ettem és éppen megkívántam, csak volt vele egy gond. Az, hogy befagyott és noha volt mellette mikró, áram sehol nem volt a közelbe. Nem volt más választásom, mint továbbindultam. Egy kisebb fejtörő megfejtése közben egy Snowdrake állta utamat, aki elmesélte viccét, amire udvariasságból nevettem, mert béna poén volt. Hátra is hagyott 20 aranyat afféle hálaként. Persze a fejtörő után újabb nem várt akadályba ütköztem. Két hóhérnak öltözött kutya baltával a kézben jött felém.
- Mi ez az idegen szag?
- Honnan jön ez? Azonosítsd magad! -kiáltották mindketten. Körülöttem cirkáltak egy darabig, ám közöttem megálltak. Az egyik férfi kutya volt, a másik nő.
- Innen jön a szag! Ideje kiiktatni az idegen szagot!- mondta a férfi. Elkezdték a fegyvereiket felém lóbálni, amit kikerültem, de ehhez egy kis ideig gurulnom kellett a hóban és sárban. Noha nem akartam összepiszkítani a ruhát, ezzel egy lehetőségem nyílt a szabadulásra. Ugyanis, mindketten újra megszaglásztak és valószínű, hogy kiskutyaként azonosítottak be.
- Érzed ezt, Dogaressa? - kérdezte a férfi kutya.
- Igen. Ez csak nem az elveszett kiskutyánk, Dogamy? -kérdezte reménykedve. Ekkor mindkettejüket megsimogattam. Ez bőven megnyugtatta őket.
- Egy kutya képes megsimogatni egy másik kutyát.
- Új világ nyílt meg előttünk.
- Köszönjük, furcsa kutyus. Itt van negyven arany a tanításért
Ezekután Snowdin irányába mentek, de még az erszényt letették.
- Nagyon jó! Remélem, lesz esélyem kitisztítani ezt a ruhát. -sóhajtottam és felvettem a pénzt.

Újabb puzzle várt rám, ami egyszerű nyomólapos elven működött. Avagy, a lapokra egyszer lehet rálépni. Az egyik ilyennél Papyrus várt rám.
- Nocsak! A segítségem nélkül oldottad meg a fejtörőmet? Ez szép.
- Köszönöm.
- Viszont a lényeg: Ettél a tésztából?
- Sajnos nem tudtam, akármennyire szerettem volna, odafagyott.
- Semmi baj! Én, Papyrus, a mesterséf annyi tésztát főzök majd neked, amennyi belédfér.
Ezekután úgy, mintha díjat nyert volna, ujjongva ment tovább a következő puzzle elé, ami több lapból állt. Papyrus itt már megvakarta a tarkóját.
- Az igazság az, hogy az arcod mintájára akartam megcsinálni. Csak…
- Idő előtt befagyott a hó.- állapítottam meg, mikor közelebbről megvizsgáltam. Ez már valamennyire nehezebb volt, de három próbálkozás után sikerült. Papyrus gratulált nekem és lelépett. A puzzle túloldalán Sans várt rám.
- Ami a tésztát illeti: Az már elviselhetőbb. Az öcsém elég jól fejlődik kulináris tekintetben. Ha így halad tovább, akkor egy év múlva már ehetőt fog csinálni. -vonta meg a vállát. Én csak bólintottam és indultam tovább. Nem nagy meglepetésemre Papyrus várt egy szürke, kockás mező végén lévő gépnél.
- Eddig jól haladtál, Eri! De most a hatalmas koponya, Dr. Alphys szerkezete fogja utadat állni! Mikor meghúzom ezt a kapcsolót, akkor egy véletlenszerű mezőt hoz létre. Így én se tudom, mi lesz a megoldás. A szabályok pedig…
Ezekután egy lexikális magyarázatba fogott, aminek a felét sem értettem. Odáig tiszta volt, hogy a vörös csempe áthaladhatatlan és a kék a víz, amiben piranhák vannak. Innentől viszont összevissza beszélt.
- Értetted? - kérdezte Papyrus a végén.
- Jah, valamennyire. -mondtam zavarodottan. Ekkor húzta meg a kart, amitől a szerkezet beindult. Úgy pörgette a mezők színeit, hogy joggal hihettem azt, hogy fel fog robbanni. Ám, ehelyett teljesen vörös lett az egész, mire a gép leállt. Óvatosan ráléptem. Semmi nem történt. Papyrus kiakadt nevetéssel rohant el.
- Hát, ez annyira kiakasztotta, mint Schubert Norbi a magyar népet. -jegyeztem meg, miközben átkeltem. Sans csak vállat vont.

Egy újabb nyomólapos puzzle után hókupacos terep vett körül. Szemem távolságából láttam a hidat és Snowdin városát. Az utolsó hókupac megremegett, mikor a közelébe értem. Feszült figyelemmel néztem, ahogy egy kiskutya mászik ki, ám a kezdeti mosolyom döbbenetté fagyott, amikor tovább emelkedett és egy hatalmas lovagi páncélban állt magabiztosan, kezében pedig lándzsa feszült. Magamhoz hívtam, mire ő odaugrott és lendített a lándzsájával, ami megsebezte a fedetlen arcom. Gyorsan letöröltem a vért és felmászva a páncéljára elkezdtem simogatni. A kutya izgatott lett a kezemtől és játszani akart. Gyúrtam egy hógolyót és elhajítottam, ami az egyik kupacon szétplaccsant. Ezután a kutya a környék összes havát hozta oda nekem büszkén. Az egyik hókupacra ráültem, mire ölembe hajtotta a fejét. Újfent simogatni kezdtem, egészen addig, míg felemelkedett és megnyalta a friss sebet, ezzel jelezve, hogy sajnálja. Ezekután lelépett Snowdin irányába. Én még maradtam egy kicsit, hogy a táskából kikeressek egy ragtapaszt és az arcomat letörölve ragasszam le a sebet. Ittam egy kevés kávét, ami még mindig jó meleg volt. Amint befejeztem a szöszölést, elkezdtem átmenni a hídon. Ám, a végénél Papyrus és Sans várt.
- Eri! Eljött az utolsó és egyben legnehezebb kihívás! -kiáltotta Papyrus, a szokásos keménykedő stílusával. -Ez itt a halálos terror kesztyűje!
Ekkor a híd egyik oldalán egy lángszóró, szigony és ágyú kombója emelkedett fel, míg a felülről egy buzogány, szigony és egy kiskutya várta azt, hogy rám zuhanjon. Ez éles váltás volt az eddigiekhez képest. Papyrus folytatta.
- Amint jelt adok, aktiválódik! Az ágyú elkezd tüzelni, a buzogány elkezd suhogni és a lándzsák meg megpróbálnak felszeletelni! Mindegyik darab elkezd össze-vissza lengeni! Remélem készen állsz, mert én… teljes… mértékben… csinálni… fogom!
Nem figyeltem most arra, hogy a mondata utolsó vége teljesen értelmetlen, mert a vártam, hogy elkezdjen aktiválódni a szerkezet. Ám, semmi nem történt, csak néztünk egymásra, mint a western filmekben a pisztolypárbaj résztvevői.
- Mi akadályoz meg abban, hogy aktiváld? -kérdezte Sans a testvérétől.
- Akadály?! Nincs semmilyen akadálya annak, hogy most aktiváljam!
Újabb fél perc és nem történt az égvilágon semmi.
- Nekem inkább inaktívnak tűnik. -jegyeztem meg, mire Papyrus elkezdett bizonytalankodni.
- Háát… Talán túl könnyű akadály lehet a számodra. Így van! Nem fogom használni ezt! Én egy csontváz vagyok, elvekkel! A csapdáim fairek és finomhangoltak és nem ennyire közvetlenek! El velük!
Mondata végén intett, mire minden csapda visszahúzódott. Én már értetlenül néztem az egészre. Papyrus megkönnyebülten sóhajtott, ám ismét rámnézett.
- Miért nézel így rám?! Ez újabb dicsőség a nagy Papyrus számára! Nyehehehehe… hehe…
- Ha te mondod, akkor legyen úgy. -hagytam rá a dolgot, mire ő ismét visszament a faluba. Én csak továbbhaladtam. Sans megszólított, amikor átértem a túloldalra.
- Nem tudom, hogy az öcsém mire készül, de valahogy sejtem, hogy meg akar küzdeni veled. A helyedben már megtanultam volna, mit jelent a kék támadása.
- Azt már megjegyeztem rég. Most inkább pihenésre van szükségem. Már leragadnak a szemeim. -mondtam és elfojtottam egy ásítást.
- Snowdinben van egy fogadó a boltos mellet. Ajánlom, hogy arra vedd az irányt.
- Köszi, Sans, majd koccanunk.

Snowdin városa olyan volt, mintha örök karácsony lenne. A fenyőfa feldíszítve, körülötte szörnyek csomagoltak. A boltok fényei is olyan hatást keltettek, amit képeslapra lehet festeni. Ebben a pillanatban a fogadó érdekelt. Elég borsos árat kért a recepciós nyuszi érte: 80 aranyat. Kifizettem és felmentem a szobámba és levettem a ruhát, hogy a csap alatt megmossam egy kis szapannal és a radiátorra helyeztem, hogy száradjon. Egy gyors fürdő után a nedves törülközőm is a radiátoron landolt. Némi kaja elfogyasztása után befeküdtem az ágyba és a telefonomra néztem. Senki nem hívott azóta, mióta elhagytam Torielt. Ennyire nehéz lehet megtalálni azt az üreget? Biztos, hogy nem adták fel a keresésemet. Csak reménykedtem ebben a pillanatban, hogy valaha a felszínre jutok. Gondterhelten hajtottam álomra a fejem.

Csontváz testvérek.

Kipihenve ébredtem fel. Addigra a ruháim megszáradtak, így vissza tudtam öltözni. Mivel a fogadó nem adott semmiféle étkezést, ismételten a tartalékaimhoz nyúltam. Ennek végeredménye, hogy az egyik termosz kávé majdnem elfogyasztódott, még ha az a kisebb volt. Miután megtöltöttem a hasam és fogat mostam, elindultam Snowdin határához. Sejtettem, hogy ott várni fog valaki.

Ahogy haladtam a határ felé, elkezdett ködösödni az idő. Minden egyes lépéssel egyre vastagodott, mire a végén már csak sziluetteket lehetett látni. Megérzésem pontos volt, mikor Papyrus alakját szúrtam ki. Lassan megszólalt az eddigitől eltérő komoly hangnemben.
- Eri! Hadd mondjak el néhány nagyon bonyolult érzést. Olyanokat, mint az öröm, hogy egy olyasvalakivel találkozok, aki ugyanúgy imádja a tésztát, mint én. Ugyanúgy imádja a puzzlet és fejtörőket, mint én. Vagy azt, hogy engem lazának és menőnek tartasz. Ezeket érzem jelenleg.
- Figyi, Papyrus! Én is komállak ugyanúgy. Jópofa srác vagy.
- Nem is ok nélkül van sok barátom. Emiatt sajnállak, magányos ember.
- Annyira azért nem vagyok...-mondtam volna, de szemmel láthatólag Papyrus valamiféle betanult szöveget mond és nem akar kitérni attól.
- De nem leszel többé magányos, mert én a nagy Papyrus a bará… -ekkor Papyrus megfordult. Szemmel láthatólag morális présbe került. -Nem! Ez az egész teljesen rossz. Nem lehetek a barátod! Te ember vagy, emiatt el kell téged fogni! Hogy megvalósítsam mindazt, ami után hosszú ideje epekedek! Erő! Népszerűség! Elismerés! Ez Papyrus, a Királyi Őrség legfrissebb tagja!
A levegő kitisztult a ködtől, így láttam meg, hogy a bánya bejárata előtt és mögöttem húzódik a láthatatlan aréna falai. Ruhámon látszott a vörös szív. A harc elkerülhetetlen volt. Nem állt szándékomban megtámadni, se menekülni. Csak álltam, harcra készen.
- Szóval nem támadsz, mi? Akkor remélem felkészültél a legendás kék támadásomra!
Ekkor a földből kék színű csontok emelkedtek ki és jöttek felém minden irányból. Próbáltam nem ösztönszerűen elugrani tőlük, lévén emlékeztem Sans mit mondott. Behunytam a szemem és hagytam az eltalálást. Bevált az igazam és semmi bajom nem lett. A támadás véget értekor nyitottak ki ismét a szemem és ekkor láttam a bajt. A szívem kékké változott és egy felém jövő kis csont csapódott a lábamba, hatalmas fájdalmat okozva.
- Mostmár kék vagy! -kiáltotta Papyrus. -Ez azt jelenti, hogy nem tudsz oldalra mozogni, csak előre, hátra és ugorhatsz.

Hullámokban kezdett el csontokat küldeni felém. A kezdeti részek még egyszerűek voltak, ám az egyik hullámnál hátulról érkezett a csapás, amire nem voltam felkészülve, így hatalmasat csattant a hátamon. Hatalmas fájdalommal jár egy ilyen találat, az biztos. Papyrus közben megállás nélkül pofázott.
- Karnyújtásnyira van a jövőm: Papyrus, a Királyi Őrség vezetője! A legendás spagetti torreádor! Undye nagyon büszke lesz rám!
- Örülök, hogy részese lehetek a karriered építésében. -ziháltam, mikor túljutottam az egyik hullámán, ami lényegében egy szadista ugróiskolaként felfogható.
- De őszintén megmondom, egy olyasvalaki, mint te nagyon ritkán találok. Tudod, fél percig reménykedtem benne, hogy barátod lehetek, de nehéz úgy elképzelnem...
- Ha meghalok, igaz? -vágtam rá a kérdést, amikor egy újabb hullámot gyűrtem le, ami már szó szerint minden erőnlétemet igényelte.
- MI?! -kérdezte és megállította a támadását. Keserűen felnevettem.
- Csak azt ne mond, hogy fogalmad sincs arról, miért indítanak ellenem hajtóvadászatot. Bár, felesleges válaszolnod, mert az arcodra van írva.
- Mert…. Különleges vagy? -kérdezte Papyrus bizonytalanul.
- Igen, mert ember vagyok, ha nem vetted észre. Sans amiatt nem akar valószínűleg elfogni, akármennyire is ez a feladata. Te viszont koncként oda akarsz dobni Asgorenak, aki emberi életek árán akarja a szabadságotokat.
- Lehetetlen. -suttogta és ugyan próbálta magát ismét keménynek tettetni, ez nem ment.
- Hogy te mennyire naiv vagy. Annyira könnyű téged rávezetni, hiszen te még csak fiatal csont vagy. Ott van a tojáshéj a fenékcsontodon!
Ezt talán nem kellet volna mondanom, mert ellenfelem egyből magabiztosságot merített.
- Hallgass! Vissza a harcunkhoz! Jobb, ha feladod!

Ezekután még kegyetlenebb tempóra kapcsolt. Itt már figyelnem kellet a hullámzó támadásai miatt. Megfelelő időben kellet ugranom, nehogy telibekapjam, ami az idő előrehaladtával egyre nehezebb és nehezebb volt.
- Add fel, vagy szembesülj a Speciális támadásommal! -kiáltotta Papyrus.
- Majd, ha téged biológia szertárba juttatnak. -nyögtem egy még kegyetlenebb hulláma után. Immár sorban kaptam be a sebesüléseket és az ugrások egyre nagyobb fájdalommal jártak. A lábaim már remegtek.
- Akkor íme, a Speciális támadásom! -kiáltott ismét és intett, ám ekkor fura dolog történt. Egy kutya volt közvetlenül Papyrus mellet és egy hatalmas csontot csócsált. -Ez most valami vicc?! Hé te, bolhazsák! Hallod? Add vissza a támadásom!
Erre a kutya döbbent arccal ránézett és lassan kisomfordált. Legszívesebben elnevettem volna magam, ám a fájdalom miatt nem tettem.
- Nos… adminisztratív okok miatt be kell érned a különlegesnek mondható hagyományos támadásommal!
Nem is hazudott, mert ebbe mindent beleadott. Elől és hátul csonttömegek jöttek felém, amik hol felemelkedtek, hol pedig lesüllyedtek. A legutolsó akadály gyanánt egy hatalmas csonttömeget kellett átugranom. Minden megmaradt erőmet beleadtam az ugrásba. Nem fogok itt meghalni! Akkor cserben hagynám anyát, apát, Miriot és Midoriyát. Ők sem adták fel értem és én se fogom ezt megtenni. Mikor ugrottam, hogy kikerüljem a csontokat, akkor vettem észre, hogy a megszokottnál magasabbra sikerült. Már csak a leghatalmasabbat kellet átszelnem, ami majdnem sikerült, de a lábam beleakadt a végébe, így pofával előre zanyáltam bele a hóba. Lassan felkeltem és az utolsó csapásnak szánt csontot csak átléptem. Papyrus zihált.
- Látod, esélyed sincs arra, hogy legyőzz! Igen, látom, hogy már alig van benned erő és remegsz a félelemtől egyaránt! Emiatt én, a nagy Papyrus… megkegyelmezek. Annyit kérek érte, hogy te is könyörülj rajtam!
Felemeltem a kezemet, ezzel jelezve, hogy benne vagyok. Mire a csatatér feloszlott és a szívem ismét vörössé vált, az ellenfelem a földre rogyott.
- Szánalmas és gyenge vagyok! Még egy embert sem tudok legyőzni. Undnye csalódni fog bennem. Soha nem leszek a Királyi Őrség tagja és emellé soha nem lesz egyetlen barátom sem, mert az egyetlen, akiben lehetőség volt, azt meg akartam öletni.
Lassan odamentem hozzá és megsimogattam a fejét. Nem tudtam rá haragudni, hiszen naiv volt és tudatlan.
- Ne aggódj, Papyrus. A barátod maradok mindörökké.
- Szuper, nagyon hálás vagyok… Eri?!
Okkal kérdezte így, mert rádőltem és elájultam. Az utolsó erőforrásomat is felzabálta a harc és emellé sebekkel is tele voltam.

Nem tudom, mennyi ideje lehettem álomföldén. Lassan nyitottam ki a szemem. Egy ágyban voltam, aminek sportautós külseje volt. Balra nézve láttam a táskámat. Papyrus ekkor nyitott be.
- Látom, felébredtél. Üdvözöllek, a nagy Papyrus hálószobájában. -mondta mosollyal az arcán.
- Hogy kerültem ide? -kérdeztem kábán és megdörzsöltem a szemem.
- Elájultál, így elhoztalak idáig. A ruhád is csupa sár lett, így megpróbáltam kitisztítani. Hát… nem sikerült valami fényesre.
Ekkor felmutatta a ruhámat. Noha a sár és a hó eltűnt róla, rengeteg mosószert használt fel, ami inkább fürdőszappannak tűnt és emiatt foltos lett. Egy helyen el is szakadt, ami meg lett varrva. A cérnakötegből a „Cool” szót lehetett kiolvasni.
- Köszönöm. -mondtam hálálkodva és a táskámból kivettem a fogyóban lévő termoszt és beleittam a kávémba.
- Amúgy… azon kattogott az agyam, amit mondtál. Még mindig sajnálom azt, hogy megpróbáltalak elfogni. Igazad van abban, hogy naiv vagyok. Remélem, meg tudsz bocsájtani. -mondta Papyrus. Én csak intettem, hogy jöjjön közelebb. Mikor óvatosan megtette, átöleltem.
- Bocsánatkérés elfogadva, barátom. Számomra mindig is a nagy Papyrus maradsz.
- Wowie! -kiáltotta el magát a reakciómtól. Kis ideig az ölelésemben tartottam, majd elengedtem és felöltöztem és táskámat a vállamra véve elindultam a szobából. Odakint láttam, hogy egy emeletes lakásban vagyok. Odalent a nappali várt.
- Ha gondolod, akkor felrakok egy adag tésztát főni. -ajánlotta Papyrus. Én csak intettem és benéztem a konyhába, ahol a legnagyobb döbbenetemre a mosdócsap két méteresre lett megnyújtva.
- Hatalmas találmány, nem igaz? Így több csont fér bele. Nézd meg a saját szemeddel. -javasolta. Lassan kinyitottam, mire ugyanaz a kutya zabálta itt a csontot, aki a harcunk alkalmával csencselte el a spéci támadást.
- Hát ez?! Most elkaplak, te bolhazsák! -kiáltotta hatalmas hévvel Papyrus, majd a menekülő kutyára vetődött… vagyis próbált, de az lazán kikerülve sprintelt ki a lakásból.
- Átkozott...- morogta Papyrus, mire Sans a szobájából kihajolt egy trombitával és egy olyan nótát eljátszott, amit hatalmas buktáknál szoktak eljátszani. -Sans! Hányszor mondtam, hogy ne keserítsd meg az életemet háttérzenékkel!
Ezen egy jóízűt nevettem, majd a tekintetemet a zoknira és a rajta lévő cetlikre vetettem. Az alábbiak voltak rajta: „Sans! Kérlek, szedd fel a zoknidat!” „ok.” „De ne ugyanoda tedd vissza! Vidd odébb!” „ok.” „Két centivel odébbraktad! Vidd a szobádba!” „ok.” „És ne hozd vissza!” „ok.” Még mindig itt van?!” „Nem azt mondtad, hogy ne vigyem vissza a szobámba?” „Áhh! Mindegy!”
- Ti aztán elég fura testvérpár vagytok.
- A barátaid meg tudja válogatni az ember, de a testvérét soha. Vagyis… számomra egyik esetben sincs válogatás.
Én csak mosolyogtam rá és elindultam a kijárat felé.
- Akkor nekem mennem kell. Ideje folytatnom utamat.
- Sok sikert hozzá. Amúgy, itt van 20 arany. Nekem nincs annyira szükségem rá, de neked fontos lehet.
- Köszönöm, Papyrus. -mondta és zsebreraktam az összeget. Egy kézfogás után elindultam.

A határnál ismét köd alakult ki, de semmi nem állta utamat. Ám, ahogy a bányába értem, ott Sans lazított egy őrbódéba.
- Szia. -köszöntem. Még mindig nem tudok azon túllendülni a közlekedési módszerein.
- Üdv. Mi az? Nem láttál még egy embert két helyen dolgozni? Így több szünetem is van. Ami azt illeti, éppen indulni készültem Grillby’s étterméhez. Van kedved jönni?
Szívem szerint nemet mondtam volna, de a gyomrom mást mondott.
- Ami azt illeti, benne vagyok.
- Akkor kövess. Ismerek egy rövidebb utat.
Csak követtem. Így, hogy én is láttam azt, hogy gyors levágásokat használ, megadta a válaszomat a kérdésre. Se perc alatt Grillby’s étterménél voltunk. Benyitva láttam még az eddigi kutyákat, akik Snowdin fele menet próbálták megkeseríteni az életemet. Ám, ebben a pillanatban is inkább az ételükkel voltak elfoglalva.
- Sziasztok, srácok! -köszönt Sans mindenkinek. Azok visszaköszöntek neki. Lassan odamentünk a bárpulthoz és leültünk, mire elfingottam magam… legalábbis azt hittem, mert az ülésem alatt pukipárnát húztam ki.
- Vigyázz, hova ülsz, mert egyes alattomos szörnyek még mindig imádnak pukipárnát az emberek ülése alá rakni.
Én csak legyintettem és odébbraktam a párnát. Ránéztem az étlapra és elég volt az első oldalra néznem, ahol már tudtam, mit választok.
- Hamburgert szeretnék kérni. -mondtam fellelkesülve.
- Ez remek ötlet. Grillby! Két hambit kérek. És két kávét,
Grillyby, aki mintha mozgó erdőtűz lenne, letette poharát és elindult hátra.
- Mit gondolsz az öcsémről? -kérdezte Sans.
- Jófej, laza srác.
- Még szép, hogy laza. Te is laza lennél, ha folyton ugyanazt a ruhát hordanád minden nap. Igaz, néha megmossa, ami számára annyit tesz ki, hogy beáll vele a zuhany alá. Meg nagy ritkán leveszi, hogy rendesen kifehérítse a csontját.
Mosolyogva hallgattam, mire kihozták a kajánkat.
- Itt van a hamburger. Kérsz rá ketchupot?
- Igen. -mondtam és elvettem az üveget, majd egy keveset öntöttem a hambira és Sans felé nyújtottam.
- Csont étvágyat!- kiáltott Sans és húzóra magába küldte a ketchup maradékát. Én csak néztem rá kérdőn, de aztán beleharaptam a hamburgerembe. Sans addig a kávéját cukrozta és tejezte meg.
- Azt azért el kell ismerned, hogy Papyrus amennyire kétbalkezes, igazán keményen próbálkozik, hogy a királyi őrség részese legyen. Egy napon elment az egyik fejeshez és könyörgött neki, hogy engedje be a csapatába. Természetesen, becsukta az ajtót, mert már volt éjfél. Másnap reggel a fejes látta, hogy Papyrus odakint vár még, így külön edzést ad neki.
- Az nem semmi. -mondtam véleményemet egy falat után.
- Igen. Tényleg. Akartam kérdezni valamit.
- Nyugodtan.
- Hallottál már olyanról, hogy egy virág beszél?
Ekkor kis híján félrenyeltem a falatot. Ismertem egyet, méghozzá nem a jó szándékkal rendelkezőt.
- Igen.
- Szóval akkor mindent tudsz a visszhang virágról.
Csak kérdőn néztem rá. Sans egyetlen korttyal megitta a kávéját, majd folytatta.
- A bányákban van elég sok darab ezekből a növényekből. Bármit mondasz nekik, ők visszamondják újra és újra. Miért mondom ezt? Nos, Papyrus tegnap mesélt nekem egy igencsak érdekes dolgot. Néha, amikor egyedül van, egy virág jelenik meg neki és dolgokat suttog a fülébe. Hízelgést, bátorítást, tanácsot, jóslatokat. Fura, mi? Biztos csak szórakozik vele valaki és ezeket a visszhang virágokat használja.
- Az. -mondtam és nekiálltam a kávémnak. Legszívesebben, el akartam mondani neki, hogy mi a valóság, de ráforrtak a szavak a torkomra. De miért zaklatná Flowey Papyrust?
- Arra kérlek, ha a barlagokban haladsz, haladj nyitott szemmel, jó?
- Persze, Sans. Köszi a tanácsot.
- Nincsmit. Edd meg a másik hamburgert is. Nem vagyok éhes.
Csak bólintottam és belekezdtem a másik hamburgerbe. Sans felállt.
- Ennyi lett volna a szünetem. Elég hosszúra nyúlt. Ám, van egy kis gond. Ki tudnád fizetni helyettem a számlát? Csak tízezer arany.
Ekkor rémültem meg. Ennyit még nem kerestem arany ügyileg. Ekkor Sans elnevette magát.
- Csak viccelek. Grillby! Írd fel a számlámra. Na, majd ütközünk. Szeva!
- Szia.-köszöntem el mosolyogva és folytattam az étkezést.

Végül, jóllakva indultam a bányák felé. Nem hagyott nyugodni Sans kijelentése Papyrusról és a beszélő növényről. Egyelőre viszont nem volt érdemes foglalkoznom vele. Amint a bányába léptem, éreztem a hely misztikus erejét. Ezzel egy időben viszont éreztem azt, hogy valaki figyel engem a távolból.