Ugorjunk vissza időben oda, ahol az első tárgyalás befejeződött. Mikor elköszöntem a többiektől, rögtön indultam Mirioval együtt az SoP főhadiszállására. Mikor a konferenciaterembe értünk, akkor csapattársaim vártak már, néveszerint Tsuyu és Ochako. Mikor leültem barátnőm mellé, kezemet megfogva kérdezett.
- Eddig jól halad a megvádolt szamuráj sorsa?
- Igen. Sarada nagyon jó munkát végzett…
- Elhiszem, hogy nagyon kíváncsiak vagytok a történetre, de most eligazításon vagytok, nem kaszinóban. – szólalt meg Gentle.
- Igaza van. Most elég fontos feladatot kaptok, úgyhogy figyeljetek.

Mirio lekapcsolta a fényeket és lehúzta a rólót, hogy ismét a diavetítőre fókuszáljunk. A srác úgy folytatta, hogy a képen egy átlagos árvaház tűnt fel.
- Ez a Grace Field House. A megbízonk, Takada Kyomi oktatásügyi miniszterasszony szerint ezen a helyen törvénytelen oktatás folyik, ami miatt elég sok bűnöző került ki az elmúlt tíz évben.
- Ha hihetünk a statisztikáknak, akkor az elmúlt hetekben elfogott bűnözők fele ebben az intézetben nevelkedett. – folytatta La Brava. Nem akartam elhinni a dolgot, lévén voltam már ott. Eri rendszeresen beszélget az árvákkal és külsőre elég átlagosnak tűnik, de a nővérek viselkedése miatt szinte átjárja a falait a családias hangulat. Tsuyu gyorsabb volt kérdés tekintetében.
- Hallottam arról a helyről, de nekem cseppet meredeknek tűnik a kijelentés.
- Nekem is. – sóhajtotta Mirio, de visszatért a hivatalos hangjához. – A feladatotok, hogy elvigyétek ezt a levelet az árvaház vezetőasszonyának, Isabellenek. Ebben benne van a felmondó levele.
- Értem. Mit lehet tudni erről az Isabelleről? – érdeklődött Ochako La Bravatól, aki gyorsan belenézett az adatbázisba.
- Isabelle Profunda, 36 éves. Spanyolországból jött és minden álma egy árvaház létrehozása volt, mert szereti a gyerekeket és jómaga is árvaházban nőtt fel. Jelenleg a Grace Field House vezetője társával, Krone Gimlaggal, aki Afrikából jött. Mindketten tiszta előéletűek.
Első gondolatra sem volt tiszta az ügy. A képen látható két nő, egy aranyos mosolyú, szikár, fehér nő és egy nála fiatalabb, de testesebb barna bőrű hölgy nem igazán tűntek fenyegetőnek, sem pedig hidegvérűnek. Ám, könyvet sem a borítójáról szoktuk megítélni (Ahhoz képest Tomurát úgy szidod, mint rendes Star Wars rajongó a Skywalker Korát. – R.). Az teljesen más (Miben? – R.). Hát… mindegy, ne tereljük a témát. Ochakoban felmerült egy pont a tervben.
- És akkor hogyan fogjuk ezt kivitelezni? Nem mehetünk oda és nyújthatjuk át a felmondó levelet.
- Igazad van, de én nem azt a feladatot adom nektek, hogy menjetek el és rúgjátok rá az ajtót. Előbb figyeljétek meg, hogy mi az igazság. Erre van is egy remek ötletem. Az árvaház önkénteseket keres, hogy segítsenek az ház körüli munkákban. Csak kevés emberrel operálnak, lévén az állam már eddig is meg próbálta megfúrni őket eléggé keményen. Emiatt hivatalosan bejegyzett emberekből van öt.
Ekkor ugrott be, hogy anno Eri és Kyoka a tehetségkutatóból nyert pénznyereménye és a stand fél bevétele náluk landolt. Így már megvan a kezdeti bizalom.
- Akkor indulunk. Majd jelentkezünk telefonon, ha van valami jelentenivaló. – szólaltam meg és feláltam. A két lány követte példámat. Noha nem jókedvvel, de neki kellet állni a melónak.

Az út elején kaptunk egy-egy táskát, amibe a váltóruha volt. Emellé még extraként, az alaprajzokat is. Odaúton beszámoltam Kenji ügyéről. Noha örültek a helyzet alakulásán, nem adtak bíztató okot a mostani megbízásra. Megérkezésünkkor már láttuk, hogy az árvák kint játszottak a játszótéren, Isabelle pedig már integetett.
- Sziasztok! Ti lennétek az önkéntesek? – kérdezte mosollyal az arcán.
- Igen. Midoriya Izuku a nevem. – köszöntem és gyorsan kezet fogtunk. Ochako és Tsuyu is bemutatkoztak.
- Áh! Az a fehér hajú kislány, akit ha jól emlékszek Erinek hívnak, mesélt rólad. Te vagy az a jóképű lovag, aki fehér lovon megmentette a gonosztól. Alkalmasint beszélni kéne vele, hogy ne vigye túlzásba a félrebeszélést.
- Igaza van, asszonyom. Majd beszélek vele, mert a fehér ló kiüt a képből. Drága a tartása és lovagolni se tudok.
- Bezzeg Ochako tud. – súgta nekem Tsuyu. – Mesélte, hogy múltkori lovaglós balesetnél megfejelte az éjjeliszekrényt.
Ezt a főnővér is meghallotta, aki elnevette magát.
- Megmutatom, hol tudtok átöltözni. Aztán kiosztom a feladatotokat.
Egy valamit bizton állíthatok: Amennyire egyszerűnek tűnik a Grace Fields House, legbelül annyira keszekusza, mint a Roxfort. Már az öltözőnek számított hálószobákig kellet húsz perc. A munkaruhánk egy fekete melegítőnadrágból és felsőből állt. Miután átöltöztünk, Isabelle várt minket a folyosón.
- Akkor kedves Tsuyu! A te feladatod az ágyak bevetése az ebéd utáni szunyókáláshoz. Ochako és Midoriya! Ti segítetek Krome nővérnek az ebédben és a megterítésben.
Én és a barátnőm útba vettük a konyhát. Ám, egy nem várt meglepetés fogadott az első emeleti lépcsősorban. Egy négykarú, nagymellű, apáca ruhás lányon akadt meg a tekintetem, amint épp két karjával vitte lavórban a frissen kimosott ruhákat a gyerekeknek.
- Nem lehet… Ai? Te mit keresel itt?
A lány megállt és felém fordult. Itt látszott meg, hogy eltévesztettem a házszámot, mert ő soha nem hordta a haját két copfba. Emellé tekintete eléggé lágy és igéző volt.
- Nocsak, összekeversz a húgommal? – kérdezte selymes hangon és letette a vödröket. – Az én nevem Kumoro Kokoro. De az egyszerűség kedvéért Ko.
- Az én nevem…
- Midoriya Izuku, eltaláltam? A barátnőd, aki melletted van, meg Ochako Uraraka.
- Igen.
- A húgom imád titeket, ahogyan az egész osztályt. Bárcsak én is az osztálytársatok lennék. Mint az egyik kedvenc otome hárem játékomban, a Fortune Loverben.
- Áh, én addig nem veszem meg a játékot, amíg ki nem jön a Catarina Claes DLC hozzá. – vallotta be Ochako.
- Jogos a pont. Öröm veletek beszélgetni, de nekem mennem kell.
- Semmi gond, de érdeklődhetnénk, merre van a konyha? – kérdeztem.
- Itt lementek és balra a második ajtó. Azt már nem téveszttethetitek el.
- Köszönjük a választ.
- Szívesen. – mondta Kokoro és visszakapva a két vödröt, dúdolva indult tovább.

Az útbaigazítás miatt már elég könnyen megtaláltuk az említett helyiséget, ahol egy nagydarab nő főzőtt. Úgy nézett ki, mint általánosban a napközis konyhásnénik, csak a fekete bőre üt ki a képből. Ő akkor Krone nővér.
- Jónapot, hölgyem. Jöttünk segíteni.
Ekkor fordult felénk olyan mosollyal, mintha egy óriási béka lenne.
- Oh! Ti vagytok azok az önkéntesek, akik ma reggel jelentkeztek.
- Igen. A nevem Ochako. A páromé meg Midoriya. – mutatkozott be Ochako helyettem is. Krone visszahajolt a főztjéhez.
- Akkor tegyétek meg azt a szívességet, hogy felszeletelitek a kenyeret és előkészítitek a kiskocsikat? Még nem volt rá időm, mert a pörkölttel és krumplival rendre megszívtam.
Csak bólintottunk és úgy elkezdtük a munkát. A kinti zajokból le lehetett szűrni, hogy a gyerekek már sorban mennek a szomszédos étkező felé. Ez jel volt a rákapcsolásra. Mikor nagyban készen lettünk, elindultunk az étkező felé, ami rendkívül tágas volt. Ekkor volt alkalmam megnézni az árvaházi gyerekeket. Elég széles körben volt a mérce: Volt ott bölcsödéstől kezdve a lassan tinédzserkorba lévőekkel. Mind egészségesnek néztek ki és boldognak. Étel kiosztás közben az agyamba pörgettem végig az állítást, amit még eligazításon mondtak. Aki azt látná, mint én, kiröhögné az egészet. Ám, ez lehet álca. Érdekes extra, hogy illedelmesek is voltak, mert addig nem nyúltak az ételhez, míg mindenki meg nem kapta az adagját, beleértve Isabelle nővér is. Itt volt alkalmam megnézni a többi felnőtt itt dolgozót. Egy kétméteres, nagydarab fekete bőrű férfi, egy Mineta alacsonyságával felérő nő és még egy átlagosnak tűnő oroszlán kinézetű nő. Őt felismertem, mert előző karrierjében sikeres mentő hős hírében állt. Ő volt Raion, akit szemmel láthatólag egyes gyerekek példaképe lehetett, mert oroszlánsapkát viseltek. Mikor minden étel ki lett osztva, Isabelle felszólalt.
- Jó étvágyat, gyerekek!
- Jó étvágyat önnek is, Isabelle nővér!

A társaság immár élvezhette az ételt, ami annyira finom volt, hogy szerintem Bakugo sem találna rá egyetlen rossz szót sem.
- Nagyszerű étel, mint mindig, kollegina. – szólalt meg Kokoro, mire Krone legyintett egy falat lenyelése után. Viszont, leküzdhetetlen volt az érzés, miszerint Isabelle hármunkat figyeli. A felénél jártam az ételnek, mikor Ai nővére felé fordultam, aki mellettem ült.
- Mióta vagy itt önkéntes? – kérdezte halkan.
- Ideköltözéstől. Azelőtt másik helyen adakoztam vagy segédkeztem. Elvégre, együttes erővel bármit le lehet küzdeni. Erről szól a shonenek legtöbbje is, nem?
- Igaz. – mosolyodtam el és bekaptam még egy falatot. Ekkor Kokoroban merült fel a kérdés.
- Ti is így gondoljátok, nemde? Különben nem lennétek itt.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem, immár üres szájjal.
- Amióta elterjedt a Grace Field House negatív hírneve, azóta a normális dolgozók mennek el szép sorban. Emellet, az önkéntes munka sehol nem dívik, ahogy észrevettem. Az emberek addig a fülük botját sem mozdítják, míg nem pénzről van szó.
Van igazság abban, amit mond, nem is kevés. Ám, most nem filozofálásról akartam beszélni.
- És mi a véleményed a rossz pletykákról a hely körül?
- Undorító szemétség. – morogta Kokoro és keményen beleszúrta villáját egy nagyobb húsba úgy, hogy a vége koccant a tányérnak. – Méghogy mi gonoszságra neveljük a gyerekeket? Hallatlan…
- Igaz, ezt én magam is látom. Viszont…
- Az, hogy a gonoszok fele ebben az árvaházban nevelkedett volna, annál már a lapos föld elmélet meredekebb.
- Vagy az, hogy képességek nélkül senki nem lehet hős. – sóhajtottam halkan.
- Ahogy mondod. Te vagy az élő példa rá, hogy a lehetetlen lehetséges. – vágta rá, de mire kiszúrta a furcsálló tekintetemet, azonnal szabadkozott. – A húgom mindent elmondott rólatok. És te tényleg nagyszerű és példamutató hős lesz belőled.
- Köszönöm.
Az étkezés végeztével Isabelle felállt.
- Köszönjük szépen az ételt, Isabelle néni és Krome néni!
- Örülök, hogy ízlett. – mondta Isabelle. – Akkor a fiatalabbak kövessék Kokorot a lefekvéshez. Az általános iskolások kövessék Krome nénit a házi feladat megírásához. A középiskolásiok Raiont a tanulószoba felé, hogy ott írják meg leckéiket. Anna és Shorin a ház körüli munkákért felelősek jelenleg. Ami a három új dolgozót illeti: Kövessenek az irodábamba!
Megvártuk, hogy a gyerekek kövessék az utasításokat.

Isabelle utolsóként állt fel és indult el. Követtük, míg oda nem értünk a második emeleti irodájához, amivel szemben a hálószobája volt. Maga a hely nem tűnt semmi extrának. Mikor hellyel kínált meg minket, akkor szólalt meg.
- Kedves Ochako, Tsuyu és Midoriya! Ideje megmutatni igazi arcotokat.
Értetlenül néztünk egymásra, de egyikünk se szólalt meg. Isabelle folytatta.
- Átnéztem a cuccaitokat, esetleges veszélyes dolgok után és megtaláltam ezt. – mondta hidegen és letette a táskámból előszedett felmondólevelet. – Hátulról akartatok mellbeszúrni az állam megbízásából, mi? Kipaterolni engem örökre innen.
- Egyáltalán nem. Ez csak a felmondólevél, hogy az utódodnak helyet adjon. – reagált rá Ochako, mire az árvaház igazgatónője fanyar mosolyt engedett meg magának.
- A kettő ugyanaz. Szóval: Emiatt épültetek be ide?
Próbáltam összefogalmazni a mondandómat úgy, hogy ne tűnjön bunkónak vagy pofátlannak, de nem ment. Viszont, Tsuyu gyorsabb észjárású volt.
- A valódi célunk a megfigyelés. A főnökünk, Lemillion eléggé sanda szemmel néz az egészre, ezért azzal bízott meg bennünket, hogy figyeljük meg a Grace Field Houset. Ha az ellenkezője bizonyosodna be, amit mondtak, megvédjük ezt a helyet.
Isabelle úgy hallgatta végig a békalány szavait, hogy a szemkontaktust még véletlenül sem vette le róla. Hosszú ideig hallgatott és próbálta valamelyikünket hazugságon kapni (vagy arra várt, hogy Jáksó László kiugorjon az ajtó mögül és elkitáltsa magát: Kész Átverés! – R.). Gratulálok, Ragna! Újabb easter egg, amit nem fognak a fiatal olvasók megérteni (Szívesen. – R.). Na jó, vissza a témára. Isabelle egy órának tűnő perc után szólalt meg. Hangja ugyan aligha tért el a tárgyilagostól, mosolya őszinte és hálálkodó volt.
- Látom, hogy vannak még jó emberek és az igaz hősöket is érdekli ez a pötty a bajok térképén.
- Természetes! Nem ok nélkül vagyunk All Might elveinek követői. – jelentettem ki magabiztosan.
- Csak azt nem értem, hogy mi a bajuk ezzel a hellyel, hogy megpróbálják besározni?
Az árvaház igazgatónője ezen a ponton úgy volt, hogy megbízhat bennünk.
- Nem a hellyel van probléma, hanem azzal, hogy egy elég magas telekárú ingatlan van magánkézben. Ugyanis, az épület és a körülötte lévő, magántulajdonnak számító erdő megközelítőleg 50 millió yent ér. Továbbá, a mezők miatt szinte önellátók vagyunk.
Ledöbbentünk a valóságon.
- Ez a hely szó szerint aranybánya. És szerintem remekül használják. – dícsértem meg, nem ok nélkül. Noha nem látszik rajtam, de valamennyire érdekel a fiatalság helyzete. Ha a hősi karriert nem futottam volna be, akkor tanárként próbáltam volna szerencsét.
- Köszönöm. A lényeg, hogy tíz évvel ezelőtt, mikor ez a telek csak tíz milliót ért, úgy jöttem ide Krome társaságában, hogy összedobva 20 milliónk volt és mindketten azt az álmot dédelgettük, hogy árvaházat alapítunk az otthon nélküli gyerekeknek és megadunk mindent, hogy felnőttként egészséges emberek legyenek. Ám, ahogy haladt az idő, a vezetők cserélődtek. Minden egyes oktatási és nevelési miniszter próbálta ezt a helyet felvásárolni, ám ezt rögvest visszautasítottuk. A mostani Takada nevű boszorkány pedig életcélul tűzte ki azt, hogy végleg magáénak tudhassa ezt a telket.
- Annyira gonosz lenne a mostani miniszterasszony? – kérdezte Tsuyu. – Ha jól láttam, akkor eléggé szíve-lelke az oktatás megerősítése.
Erre Isabelle felnevetett.
- Ahhoz a nőszemélyhez képest Dolores Umbridge egy jófej és tiszteletteljes ember. A szavaival ellentétben egyre jobban zülleszti le és tesz hasadékot a társadalmi rétegek neveltetésében. Mondanám rasszistának, de ezt már megerősíteni senki nem tudja.
- Akkor a híresztelések mind hazugságok a bűnözők származásáról? Mármint hol nevelkedett és tanult?
- Nem mondom, van egy-kettő, aki rossz útra tért, mint például Kai Chisaki.
- MI?! Azt mondja, hogy az a féreg, aki Erit annyi ideig csak pénzeszsákként tartotta maga mellet, itt élt? – kérdeztem úgy, hogy az arcomon teljesen ráfagyott a sokk.
- Igen. Bár, hozzátászem, hogy soha nem volt normális. Eléggé antiszociális volt, emellé hatalom mániás. Noha nem tudtuk elkapni, tudtuk róla, hogy a társait folyton elnyomta és késztette olyan feladatokra, ami az ő javát szolgálták.
Kis ideig csend volt Isabelle mondata után. Próbáltam feldolgozni az információt. Végül,  folytatta monológját.
- Hogy válaszoljak a kérdésedre: Igen, voltak fekete bárányok, ám, azok ittlakók, akik betöltik a 18-at, azok legtöbbje sikeres karriert futott be és a mai napig küldik a hálálkodó leveleket. Ma is 20 jött be.
Látható volt az asztalokon heverő levelek.
- Akkor hogyan tovább? – kérdezte Ochako.
- Egyetlen kérésem van: A jelentést írjátok meg rólunk, hogy hazugság az összes állítás, amit a Grace Field Houseal kapcsolatban írnak. Hátha ez segít valamennyit a hírnevünkön.
- Úgy lesz. – mondtuk mindhárman.
- Köszönöm szépen. Most pedig menjetek ki az udvarra és segítsetek beszedni a második adag ruhát.

Meghajoltunk és kimentünk. Amíg ki nem értünk, addig egyetlen mukkot sem szólaltunk. Beszedés közben már beszélhettünk anélkül, hogy felébresztenénk bárkit is.
- Beigazolódott minden gyanúm. A hely ellen a vádak koholtak és csak arra szolgál, hogy egy jó telket vegyenek. Azt a Kiyomi nevű satrafát meg nem nagyon érdekli, hány embert tesz ki az utcára. Csak akkor mit tehetünk ellene? – kérdeztem, miközben összehajtogattam egy nagy lepedőt.
- Valamelyikünknek jelenteni kell Mirionak vagy Gentleéknek. És nem önfejűsködünk, mert egyetlen hiba is a hely végleges eltűnésébe kerül. – vélekedett Ochako. Nem válaszoltam rá, csak néztem az erdő felé. Hatalmas és csodálatos kép a betontömbök közül, mintha a természet nem hagyná, hogy ezt a kis körömpiszoknyi helyet az emberek átvegyék. Ez ötletet adott nekem.
- Ki kéne keresnünk, hogy mennyi híres ember nevelkedett itt. Ezt összeszedve megbízni La Bravát, hogy törje fel az Oktatásügyi Minisztérium honlapját és oda kiposztolni. Ezzel patthelyzetbe hozni őket.
- Hogy érted? – kérdezte Tsuyu.
- Egyszerű. Ha nem törlik le, akkor az emberek álláspontját cserélné meg és a Grace Field House nem lenne annyira negatív szerepben. Ellenben, ha letörlik, azzal önmagukat szúrnák tökön.
Ekkor Kokoro bukkant elő, mind a négy kezét kinyújtva.
- Ezzel is megvagyok. A kicsik úgy alszanak, mint a tej. Bocsássatok meg, de beszélhetnék Tsuyuval négyszemközt?
Aival ellentétben, nővére szemmel láthatólag szégyenlősebb volt, mert teljesen elpirult, fejét lehajtva. A békalány csak bólintott és elment vele az erdő felé. Ott Tsuyu megszólalt.
- Sejtem, mit szeretnél kérni tőlem.
- Igen. A húgom mesélte, hogy mi történt köztetek és azt szeretném… azt szeretném…
Kokoro teljesen a torkára forrott a szó. Szerencsére, a békalány ismerte, mit akart kinyögni.
- Hogy veled is megismételjem?
- Igen. Tudom, hogy nem vagyok az eseted…
- Honnan? Nem is válaszoltam.
Tsuyu a mondata után alaposan szemügyre vette Kokorot. Aranyos és eléggé bújós fajta. Sokkal jobban szerette az efféle lányokat és srácokat, mint az Aijin féléket alapjáraton. Emiatt barátja Habuko is. Kis idő után magához húzta és úgy súgott a fülébe.
- Szívest örömest. De egyelőre az árvaház megmentése számomra fontosabb. Első legyen az, utána lezsírozzuk. Ígérem, megkapod azt, ha nem többet.
Kokoro mind a négy karjával viszonozta az ölelést.
- Köszönöm. Cserébe, segítek neked bármiben.
- Akkor kéne az összes olyan férfi vagy nő neve, akik itt nevelkedtek és később sikeresek lettek. Bármiről lehet szó. Sportoló, építészmérnők vagy akár hős.
- Srácok! – kiáltott Ochako a távolból. – Ha egyáltalán haladni is akarunk a munkával, akkor segítenetek kell.
Erre mindketten kiváltak az ölelésből.

Délután megtudtuk Isabelle nővértől, hogy a végleges kilakoltatásig hátralévő idő egy hét, de ez csak három napot jelent a Grace Field House számára. Tsuyunak és Kokoronak még ma este kell megtalálni az összes nevet, ami egyetlen helyen van nyilvántartva: A főnővér irodájába.