Round 10

Másnap reggel Yaguchi felébredt és a plafonra szegezte tekintetét. Azt hitte, hogy a tegnapi nap csak álom volt. Újra láthatta Oonot és még a kijelölt férje is azt szeretné, hogy együtt legyenek. Ez a történet kacifántosabb volt első hallásra, mint a Legend of Zelda idővonala. Ám, a valóság csak akkor csilingelt be, mikor Oono szeme az övével találkozott és ismét egy hosszú csókba fogtak. Nem volt még aktus köztük, mielőtt az olvasó erre tippelne, mert amikor a fürdőben meglátta a nő a férfi csontvázzá fogyott testét, nem kockáztatott inkább. Még mindig bűntudatot érzett az állapot miatt. Ha korábban a nővére útjára lépett volna, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok.

Miután felöltöztek, egy pincér jött fel, hogy kész a reggeli. Az étkezőben Daniel nagyban olvasta a reggeli újságot. Noha utálta a ráerőszakolt tanulnivalókat, amikor a Fortesque családhoz került, volt azért néhány dolog, amit remekül hasznosított, mint a Japán nyelv megtanulása minden téren.
- Jó Reggelt az ifjú párnak! Hogy telt az este? – kérdezte.
Oono csak a hüvelykujját mutatta fel, mondván nagyszerűen. Yaguchi válasza másról árulkodott.
- Neki lehet, hogy jó volt, de egész este csikizett, simogatott, ütlegelt, harapott. Aztán mikor megunta, bevágta a szunyát úgy, hogy lehúzta rólam a takarót és kétszer lerúgott az ágyról.
Erre a válaszra Oono rátaposott a férfi lábára. Daniel felnevetett.
- Akkor szerencsés döntésem volt, hogy nem mellette aludtam. – nyögte ki nevetése közben, ám erre Oono felkapta az asztalon található csészét és a férfi felé dobta, ám az lazán kikerülte.
- Még szerencse, hogy nem kézilabdázik. Abban az esetben bármit vágna hozzám, eltalálna.
Erre Yaguchi nevetett fel, ám ez csak arra szolgált, hogy a lány ismét egy csészét vegyen fel és becélozza Danielt. Tekintetéből kiolvasták: Nem hibázok kétszer és ez most homlokon fogja találni. Ekkor nyitott be a szakács, hogy hozza a reggelit. Azonnal abbamaradt a marakodás és leültek a felkínált sült baconhöz, tükörtojáshoz és pirítóshoz. Oono félútón a tányérján lévő maradékot átkotorta az éppen végző Yaguchinak és mutatta, hogy egyen.
- Nem kell, de nagyon nagylelkű tőled.
A nő ellenben hajthatatlan volt. Daniel lenyelte a falatot és ránézett a kettősre.
- Szerintem addig nem fog elengedni, míg meg nem eszed.
- Nagyszerű hír. – sóhajtott Yaguchi és ugyan tele volt, de belekezdett.
- Legalább törődik a testi állapotoddal. Tény és való, amikor első alkalommal megláttalak, akkor se tűntél valami egészségesnek.
Ekkor a férfi megállt az evésben.
- Igazatok van. Amióta Oono elment, szinte hajtottam magam. Folyton azon dolgoztam, hogy utána menjek és újra vele legyek. Ezért minden követ megmozgattam. Megcsináltam az egyetemet, szereztem állást, ahol már műszakvezetőként dolgozok és emellé még folyton hazárdjátékot űztem, hogy meglegyen a pénz. Emlékszek arra is, hogy eladtam három, igencsak nagyértékű konzolomat és a legtöbb játékomat is, mert elértem az anyagi mélypontot. Anyám meg hiába akart segédkezni, nem akartam belesodorni. Hidaka annyiszor tanácsolta nekem azt, hogy álljak meg egy kicsit, hogy annak se vége, se hossza.
Ekkor Oono átölelte a férfit megnyugtatásképp. Daniel elmosolyodott.
- Megmondom a frankót veled kapcsolatban, Yaguchi. Tényleg megérdemled azt a nőt, aki jelenleg átölel. Én tudom legjobban azt, milyen az árral szemben küzdeni.
Ekkor mindketten ránéztek. Noha a nő tudta az okát, a miértjét sosem kérdezte. Tekintetéből ki lehetett olvasni a kíváncsiságot.

Daniel felsóhajtott. Ideje volt az igazságot elmondani nekik.
- Nem mindig úgy állt az életem, hogy az Interbank vezérigazgatójának a fia vagyok. Mikor kicsi voltam, szegény, de szerető családban nőttem fel. Hat éves lehettem, amikor apám, aki építkezéseken dolgozott, baleset következtében életét vesztette. Így, az anyagi helyzetünk ugyanolyan mélyponton volt, mint a lelki állapotunk. Nem tudtam se óvodába, se iskolába járni. Vagy anyámnál segédkeztem a varrodában, vagy az utcán játszottam a tangóharmonikámon. Ám, ekkortájt szerettem meg a videójátékokat. Az összekoldult pénz egy részét folyton a Street Fighter 2 Championship Editionba költöttem. Talán most azt gondoljátok, hogy pazaroltam és igazatok van, de csak az nyújtott valamennyi megnyugvást.
- Megértelek és szerintem Oono sem hibáztat ezért. Eltaláltam? – kérdezte a párjától, aki csak bólintott és szemét le nem vette Danielről.
- Aztán, mikor tíz voltam, fordulni látszott az életem. Anyámnak egy nap el kellet vinnie két igencsak díszes ruhát egy luxusvillába. Akkor találkozott későbbi mostohaapámmal, Morrisons Fortesqueval. Onnantól fogva gyakran találkozgattak és szerelem alakult ki köztük. A házassággal mindenki jól járt elméletben. Az öregnek genetikai betegsége miatt impotenciája volt születésétől fogva, így én lehettem az örökös. Anyám meg ki akart lábalni az anyagi csődből. Minannyian jól jártunk, legalábbis anyám azt hitte. Hát, engem soha nem kérdezett ezután.
Daniel felállt és kinyitva az ablakot, rágyújtott egy cigire. Oono nem bírta a dohányzást, de nem vette ki a kezéből a szálat, mert a kezéről és a remegő hangjából kiolvasható volt, hogy dühös.
- Attól a pillanattól kezdve az életem földi pokollá vált, ami hihetetlennek hangzik. Ám, a nyakamba zúdult egy rahedli tanagyag, ami legalább 16 óra tanulás és gyakorlat volt. Mostohaapám mindent megtett, hogy én legyek a tökéletes örökös, leszarva, hogy anyám vagy én mit akarunk. És ha nem azt csináltuk, amit mondtunk, akkor bizony elvert minket.
A férfi letette a szálat és hátat fordítva nekik, megmutatta, mire célzott. Mikor Yaguchi meglátta, hogy a férfi hátán rahedli heg volt, elborzadt. Volt égési és forrási sérülés maradványa is. Daniel visszahúzta a felsőjét és ismét a kezébe vette a cigit is. Oonon lehetett érezni, hogy hirtelen felhúzta magát.
- Anyám még rosszabakat kapott. Hiába akartam azt, hogy lelépjünk, nem mertem egy idő után anyámnak szólni, mert nem akartam, hogy szegények maradjunk. Szépen, lassan kihalt belőle a szülői szeretet legkisebb írmagja is és belépett a sorba. Haragszok rá? Nem, mert mindig láttam rajta a megtörtséget és a 22-es csapdájába ő esett bele a legjobban. Aztán, tizenhat éves koromban elkezdtem lázadni. Ezt főleg egy korombeli barátom okozta, akivel közös célunk lett.
- Mi volt az? – kérdezte Yaguchi.
- Romba dönteni ezt a mocskos, alávaló burzsuj, anyagilag gazdag, lelkileg szegény réteget. Lássák azt az ottani fiatalok, hogy ne a pénz vegye el az eszüket. Emiatt is támogatlak titeket. Félre ne érts, Oono. Nagyon csinos és okos lány vagy, de nem tudok hozzád felérni, mert már a szinteden van valaki. És azzal is tisztában vagyok, hogy nem lesz barátnőm se, mert nem ez a nagy vágyam. Csak egy senki vagyok, aki valakinek látszik.
Ekkor mindketten átölelték, amitől Danielből előtört több évnyi érzelem. Sírni nem sírt, annyira mély volt az üresség benne a múltja miatt.
- Nem igaz, hogy senki vagy. – mondta Yaguchi átkarolva. – Nélküled nem lehetek együtt életem szerelmével. Te is megtalálod az igazit egyszer.
Oono ellenben sírt Daniel sorsán. Vele se bántak kesztyűs kézzel, de ami a férfival történt, az a tényleges földi pokol volt. Amikor elengedték, Hidaka ölelte át hátulról. Ő megérkezett, ám senki nem vette észre, miközben Daniel mesélt.
- Köszönöm srácok! Ígérem, hogy mindent megteszek, hogy visszatérjen minden a helyére.
Ekkor újabb látogatók jöttek. Makoto Oono, Namire Haruo, Yaguchi anyja, és Rex Fury a bajnokságról, aki Mokujinnel játszott. Hirtelen ismerkedésáradat kezdődött meg. Namire Akirát ölelgette. Yaguchinak feltételezése volt mindig, hogy anyja szívesen magához fogadná mindkét Oonot, bár akkor fennállna a vérfertőzés kérdése. Daniel Rex Furyval beszélgetett.

Fél óra után Daniel megköszörülte a torkát.
- Hölgyeim és Uraim!
- Bocsánat a kérdésért, de hogy kerültök ide? – kérdezte Yaguchi, aki már feldolgozta a meglepetést.
- Egyszerű: Összehívtam őket. – adta meg a tömör választ Hidaka. – Danieltől való távozás után a legésszerűbb, hogy minél több támogatót szedünk össze.
- És a kicsi fiamnak szüksége lehet az anyai jótanácsokra és segítségnyújtásra. – mondta Namire mosolyogva és átölelte fiát.
- Én meg szívesen alápörkölök a szüleimnek azért, hogy végre felébredjenek. – jelentette ki határozottan Makoto, majd megbökdöste húga arcát. – Jiya is itt lenne testben, de csak lélekben fog támogatni.
Akira felsóhajtott. Yaguchi fejébe volt az, hogy újra temessék az öreg sofőrt. Majd javasolni fogja Danielnek, de most nem az a fő téma. A házigazda megköszörülte torkát ismételten.
- Még mielőtt bármibe is belefognánk, bemutatom James Sullivant, becenevén Rex Furyt, a jóbarátomat.
- Sziasztok. – köszönt jókedvűen. Vékony testalaktú, szőke hajú, Daniellel egy korban lévő férfi mindenkivel kezet fogott.
- A lényege a gyülekezésnek, hogy mik legyenek a következő lépések. Megoldottam, hogy Akira és Yaguchi egy pár legyenek, ám, ha nem teszünk semmit, akkor nem fog sokáig fennmaradni ez az állapot. Pénz kell, méghozzá egy hónapon belül.
A társaságból senki nem szólalt meg, csak figyelte a férfit. Egy sóhajtás után folytatta.
- Az egyetlen megoldás az, hogy olyan forrásokból nyerünk pénzt, ami semelyik szülőt nem fogja figyelmeztetni arra, hogy valami van készülőben. Tízmilliót, ha pontosabbak vagyunk.
- Már elnézést, de nem akarom, hogy mások is beleadják a pénzüket abba, ami az én feladatom. – vágott közbe Yaguchi, ám erre Hidaka reagált.
- Ha csak te gyűjtenél, akkor egy évtized alatt nem fogsz annyit összeharácsolni. Három év alatt nem jött össze még a kétmillió dollár sem.
- Köszönöm a tájékoztatást. Remélem, tisztában vagy azzal, hogy önkéntesen jelentkeztek a feladatra. Mármint, erre kértem meg a gyönyörű Hidaka kisasszonyt.
A megnevezett elpirult és bólintott. Ritkán kap bókokat. Makoto emelte fel a kezét.
- Én bele tudok adni egy millió yent a megtakarításomból.
- Nem egészen erre gondoltam. Különböző pénznyereményekkel megtűzdelt bajnokságok, de más olyan is jöhet, amit az Interbank nem pénzel.
Ekkor mindenki gondolkodni kezdett. Namire előkapta a táskából a Japan Video Game Championship újságot és elkezdett beleolvasni. James felemelte kezét.
- Állítólag, ez év márciusában rendeznek egy bajnokságot, ahol nem más lesz a tét, mint három Nintendo World Championship szürke kazetta és egy arany kazetta az első helyezettnek.
Yaguchi alig akart hinni a fülének. A világ egyik legdrágább relikviáját valaki versenyre kínálja? Ez már nem tűnik igaznak. Hidaka is felemelte a kezét.
- Ha jól emlékszek, Felicia azt mondta, hogy a játékterem Február végén tartani fog egy Street Fighter Alpha 3 tornát. Az első helyezésért félmillió amerikai dollárnak megfelelő összeget ajánlottak fel. Erről majd érdeklődők.
- Én is találtam valamit. – mondta Namire, fejét az újság mögül ki nem dugva. – Itt azt írja, hogy március elején tartani fognak egy Gran Turismo bajnokságot. Eléggé szép összeg van felajánlva.
- Akkor azt én és Daniel visszük. – mondta James. – Nekem a szimulátorosdi mindig az erősségem.
- Tény és való: Sose tudtalak megverni benne. – nevette el magát a megnevezett.
- Akkor én és Namire visszük ezt a Nintendos dolgot. – mondta Makoto magabiztosan. Húga csak furcsállóan nézett rá. – Talán azt hitted, hogy nem értek hozzá? Mióta levették rólam a kezüket, szoktam Famicomon játszani.
- Én meg gyorsan tanulok. És mikor nincs otthon a fiam, akkor néha leülök játszani. – mondta Yaguchi anyja, felnézve az újságból. – Továbbá, Shinjukuban Április közepén hirdettek egy Twinkle Star Sprites bajnokságot. Asszem, az utolsót ez évben.
- Arról én is hallottam az egyik kollegámtól. – mondta Yaguchi a fejéhez csapva. Ideje volt neki is edzeni, hogy minden játékstílusban formában legyen.
- Más nincs jelen helyzetben? – kérdezte Daniel, miközben az egyik pincér egy pezsgőt hozott és tíz poharat.
- Semmi más. – fejezte be Namire az olvasást, majd Yaguchinak adta a magazint.
- Akkor már csak a koccintás maradt. – mondta halkan a pincér.

Mindannyian kiiták a pezsgőt és indultak a saját dolgukra. Úgy látszik, hogy a közös cél összekovácsolt egy remek csapatot.

Round 11.

1999. Január 15.

Yaguchi reggel 6-kor leparkolt a Narumi ételszállító cég előtt és lelakatolta a járgányát. Ő szokott mindig elsőként beérni és elkezdeni összeírni a napi teendőket. Fejében az elmúlt kép nap emléke pörgött még mindig. Úgy érezte, hogy új erőre kapott és helyére zökkent az élete.

Az irodába érve, nekiállt a papírmunkának. Hallotta, hogy a dolgozók jöttek be és öltöztek át. Ekkor volt alkalma meghallgatni a pletykákat is. Mindig is süketnek tetette magát e téren, de tudott mindenről. Állítólag, ma egy új munkás jön. Nem nagyon szerette az új dolgozókat, mert a legtöbbjük a próbaidő lejárta előtt megpattan. Yaguchi az órájára nézve felsóhajtott. Ideje volt a meetingnek, hogy beossza az embereket. Mindenki mosollyal üdvözölte a köszönés mellet.
- Sziasztok! A mai nap a szokásos menetben fog zajlani. Senki nem jelentett ma beteget, így még a létszám is megfelelő. Más kérdés?
Ekkor érkezett az új munkás, aki a névjegykártyája alapján Shiori Kurumunak hívják és néma, legalábbis a biléta jelzése ezt mutatta.
- Srácok! Bemutatom akkor az új kolleginát, Shiorit.
Mindenkivel kezet fogott, azután öltözni ment. Yaguchi megköszörülte a torkát, ezzel elnémítva a suttogó társaságot.
- Akkor mindenki mehet a dolgára.
A férfi tudta, hogy első alkalommal körbe kell vezetnie az újoncot és kiosztani neki egy viszonylag könnyű feladatot. Nem szabad az első nap a mélyvízbe dobnia. Amikor kiért, volt alkalma közelebbről is megnéznie. Nála kicsit alacsonyabb, mandulavágású lila szem és hosszú, befont hajú nő mosolyogva vette magára a  maszkot.
- Akkor gyere és körbevezetlek.
Ekkor a nő feltette a kezét és egy papírlapot adott át. Yaguchi kibontotta és elolvasva meglepődött. Ez állt benne.
„Szia. Akit magad előtt látsz, az Oono. Tudom, meredek, de úgy érzi, hogy nem tud nélküled egy percet se meglenni. Továbbá, nem szeretne egy helyben ülni, mondván azzal nem segít előre mozdítani a jelen állapotokat. Arra kérlek, viselkedj természetesen és ne híreszteld, ki az új tag. Aláírás: Sir Daniel Michael Fortesque.”
Yaguchi összehajtogatta a levelet és zsebrerakta, majd a nőre nézett.
- Te aztán tele vagy meglepetésekkel. Akkor menjünk.

A körbevezetés fél óráig tartott. Ellen kellet állni annak, hogy ne fogják meg egymás kezét. Végül, mikor véget ért, az egyik munkás rohant oda Yaguchihoz.
- Főnök! A pénteki adagért jött a kamion az Interbanktól.
- Köszönöm az infót, Ushio. Akkor kedves Shiori, itt az első feladatod. Segíts a bepakolásba.
A nő csak bólintott és indult segíteni. Yaguchi figyelte a teljesítményét, ami meglepetést okozott. A nő profi módon rakta le a dobozokat a kamionba és egyszerre kettőt vitt magával. A többi két pakolásért felelős ember erre felbuzdulva, kettesével hozták a dobozokat. Így, eléggé hamar telerakták a kamiont. Yaguchi intézte a papírokat és átadta a sofőrnek. Reggeliig még négy kamiont pakoltak meg, ezzel lényegében kiürítve a raktárat. Már most dícsérték Shiori pakolási teljesítményét. Miután lement a félórás szünet, a nő feladata a gyártósorba való besegítés lett. Yaguchinak nem kellet aggódnia, ugyanis gyorsan alkalmazkodott az újonc a helyzethez. Mikorra megjött a délutános műszak, átadta gyorsan az információkat és a nappali műszakosok után nem sokkal ment átöltözni. Mikorra kiért, Shiori már várta.
- Eléggé nagy rizikót vállaltál fel, hogy dolgozni jöttél, nem gondolod, Oono? – kérdezte a férfi halkan. A nő csak átölelte, ezzel azt mondva: Nem érdekli, amíg vele lehet. Yaguchi érezte a törődő ölelést. Miután nagy nehezen odajutott a robogóhoz, kivett egy tartalék sisakot és a nőnek adta.
- Van kedved eljönni, játszani egy kicsit? – kérdezte. A válasz adta magát. Levette a parókát és a védőeszközt a fejére rakta. A férfi addig beizzította a robogót és megvárta, míg Oono felszáll.

A játékterembe érve hőseink megláttak egy olyan személyt, akit messze elkerültek volna. Raptort, aki épp Tekken 3 előtt szenved. Miért is? Ellenfele Hwoaranggal folyamatosan szorongatta és mindössze egyetlen kombót ismételt újra és újra, ami Bryant folyton sakkban tartotta.
- Baszódj meg, te csíra! – kiabálta immár teljesen kiakadva. – Csak ennyit tudsz?!
- Megérdemled, te mocsok! Amit tettél Hidaka ellen, ez a legkevesebb! – kiabálta ellenfele a túloldalról. Yaguchi ismerte ezt a szitut. Mikor Hidakát vérig sértette, akkor ugyanígy bántak vele. Igaz, hogy a tisztázás után bocsánatot kértek tőle, de nem ez volt itt a helyzet. Raptor sokkal nagyobb bűnt követett el a hétvégén és nem hitte volna, hogy ekkora árat fizet érte. Mikorra kikapott, úgy állt fel, hogy a széket két méterrel arrébb lökte és az éppen belépő Hidaka elé állt.
- Te köptél, te szakadt ribanc?! Nem tudsz veszíteni?! – kiabálta egy méterre a lány arcától. Yaguchi ellökte a férfit és kettejük közé állt.
- Azonnal fejezd be ezt a viselkedést. – mondta határozottan, mire Raptor másik célpontot választott ki bokszzsákjának, a férfit. Ám, Oono eléállt és teli erőből pofozta fel.
- Hogy merészelsz? – morogta és vissza akart támadni, ám egy sétapálca csattant a kezén. Felicia volt az.
- Most szépen megállsz és meghallgatsz. – mondta halkan, mire még három srác is csatlakozott. – Én voltam, akitől megtudták az információt. Amit a hétvégén tettél, azzal kihúztad a gyufát nálam és a Mizonokuchi Force teljes bandájánál is. Amíg nem fogsz térdenállva könyörögni és Hidaka bocsánatáért esedezni, felejtsd el, hogy itt játszhatsz. Szóval mi a terved: Térden állva könyörögsz, vagy szeded a sátorfádat és soha többé nem térsz ide vissza?
Fél percig úgy tűnt, hogy nem fogja fel a nő mondatát. Valójában remegett a dühtől. A büszkesége nem engedte a józan eszére hagyatkozni.
- Én? Bocsánatot kérni? Nem fogok egy olyantól, akit legyőztem. Dögölj meg, te átkozott boszorkány! Raptort senkinek sem a csicskája!
- Még a józan eszednek se, ahogy látom. – felelte cinikusan Felicia, miközben ruhája cicafülével szórakozott. – Akkor tűnj el innen.
Ekkor Raptor meg akarta ütni a nőt, ám ekkor egy vaskos kéz fogta meg. Gazdája a játékterem legkigyúrtabb játékosához tartozott, akit csak Zangief becenéven ismernek. Profi birkózó és
 JWF, avagy a japán birkózó szövetség friss pankrátora. Igazából jószívű volt, de ha felbaszták az agyát, akkor a futás a leghatásosabb módszer… ha sikerül. Ami a mostani helyzetet illeti, a nagyszájú köcsögnek a menekülés ki van zárva.
- Van pofád megütni úrnőnket, te féreg? – kérdezte Zangief halkan, hangjából a düh hallatszott.
- Mi közöd van ahhoz, hogy hol vagyok, te kétajtós szekrény? – vágott vissza Raptor nyögve, amivel, ha lehet, még pocsékabbá téve a helyzetet. A nagydarab férfi kivitte a nagykukához és fejjel lefele belevágta a kupac szemét közé.
- Oda tettelek ki, ahová való vagy. És most jól figyelj, mert csak egyszer mondom el: Ha még egyszer meglátlak a teremben, akkor nem fogok olyan lágyan bánni veled, mint most.
Ezzel a mondattal a férfi bejött, egyidőben Danielel, aki most figyelt fel az eseményekre.
- Lemaradtam valamiről? – kérdezte Yaguchit.

Utólag beszámoltak neki egy pohár kávé társaságában. Daniel felnevetett, mikor Yaguchi befejezte a történetet.
- Ez valami frenetikus. Eskü, hogy nagyon jót röhögtem. – nyögte ki Daniel, miután már a könnyei is kicsordultak. – Én sose értettem, hogy az ilyen gyökér miért nem jön rá, hogy az attitűdjével soha az életben nem fog érvényesülni?
Oono, aki jelenleg Yaguchihoz bújt, felemelte a két kezét és tekintetével azt árulta el, hogy őt nem igazán izgatja a dolog.
- Amúgy, meglepődtél azon, hogy ez a szépség álcázva, de elkezdett nálad dolgozni? – kérdezte Daniel érdeklődve.
- Igen. Meglepett, de örülök neki. Elég sok időt kell pótolnunk.
- Akkor mire vártok? Itt nyugodtan leveheted az álcádat, Akira kisasszony. Ide tuti nem jön be semelyikünk szülei.

Yaguchi és Oono este ötig együtt játszottak. Ezalatt az idő alatt nem úgy látszott, hogy kettejük játéktudása megegyezik, hiába esett ki a nő legalább két évre a játékból. Időközben Hidakától megkapták a játékterem bajnokságáról a tájékoztatást. Február vége helyett, Március első szombatján lesz és a szponzor pedig negyedmillió Yent ad a győztesnek és lehetőséget, hogy szerepeljenek a Nintendo Power interjújában, amivel további kereseti lehetőségek nyílnak meg. Yaguchi egy hatalmas csókkal búcsúzott nap végén Oonotól és úgy hajtott haza, mintha robogó helyett Harley Davidson lenne a segge alatt. Új erővel töltötte fel a tény, hogy Oonoval egy párt alkot. Fejében Guile szólalt meg.
- Remek haladás, Yaguchi. Mostmár az a célod, hogy soha ne veszítsd el Oonot. Küzdenetek kell együtt a legvégsőkig, minden akadályt leküzdve, ami nappról nappra nehezebb.
A férfi elmosolyodott, miközben hazaérve leparkolt.
- Nem fogom feladni. Soha nem is tettem. – súgta halkan és benyitott az ajtón.

Round 12.

1999. január 19, este.

Sötét éjszaka borítja be California egész vidékét. Az egészet? Nem egészen. Egy hegytetőn áll egy tündöklő kúria, mely napként tündököl a késő esti órában.

A kúriában egy hatalmas üvegfal mögött egy trón látható. A trónon egy gyönyörű és fiatalos hölgy ült, akiről nem tudná megmondani senki, hogy már a negyvenes évei felett jár. Hosszú lila haja van, olyan vérvörös szemszínnel, mintha szemei két szikrázó rubin lenne. A hölgy előtt térdel egy aggódó tekintetű orvos, egy elkeseredett testvérpár és egy hatalmas, kigyúrt bokszoló egy kiszakadt bokszzsákkal.
- Szóval ti lennétek azok, akiknek volt képük elém jönni szánalmas kérelmeikkel, csak mert nem tetszett, hogy felvásároltam életükhöz hasonlóan értéktelen telkeiket és ingóságaikat? – tette fel a filozófikus kérdést a nő, majd feljebb emelkedett a székben – Na, hadd haljam a meséket, hogy miért ne akarjam azt, ami már úgy is az enyém.
A nő szavai olyan hidegek voltak, hogy még a legmelegebb tűz is kialudt volna. Tekintete lenéző volt, arca érzéketlen, mint aki soha nem szeretett volna senkit életében. Elsőnek az orvos állt fel és szólalt meg aggódó szemekkel és hanggal.
- Úgy értesültem hölgyem, hogy miután megvette az államtól az állami kórházat, meg akarja szüntetni és az utcára tenni a betegeket. Kérem, ne tegye! Rengeteg köztük az olyan beteg, akinek nincsenek rokonai, valamint akik folytonos ellátásra szorulnak! Harminc beteg van lélegeztetőgéppen, ha le lesznek kapcsolva, akkor meg fognak halni!
Az orvos szemein látszódott, hogy szerette a betegeit, s mindent megtett volna, hogy segíthessen másoknak. Viszont a nő csak nézett az orvosra rezzenetlen arccal, majd hidegen megszólalt.
- Ha az állam nem törődött a betegekkel, én, mint magánszemély miért tenném? Nem az én dolgom, gondom. Ami pedig azt a harminc beteget illeti... aki már a halál kapujában áll, irgalmasabb átengedni.
Erre az orvos lélegzette megakadt. Szemei üresen néztek a sötétségbe, miközben könnyek csepegtek arca mindkét oldaláról. Mozdulatlanul térdelt, mint akibe az utolsó kést döfték a szívébe. Két őr elvonszolta kirakták a kúria elé. Ezután a testvérpárra mutatott a nő. Farmerek voltak. Kezeiken látszódott a mindennapi kemény munka nyomai. Volt, amikor dupla, tripla műszakot vállaltak, hogy etetni tudják az állatokat. Megszólalt az idősebb testvér.
- Kérjük szépen szép hölgyem, ne vásárolja fel a farmunkat! Több generáció óta családunké, az állatokat nem tudnánk elvinni sehova. A farmon kívül nem tudnánk hol élni.
Erre a hidegen néző hölgy, mint aki már számított rájuk, nevetve elővett egy könyvet, melyet a testvéreknek dobott. A könyvön az állt: „Hogyan kezdjünk új életet". A lélektelen kacaj után, amibe Spawn is beleremegett volna, odaszólt.
- Nem kell törődnötök az állatok sorsával. Már eladtam őket egy vágóhídnak, akik jó pénzt fizettek nekem. Most hogy nincs teher a vállaitokon, mehetek, amerre akartok.
A fiatalabbik testvér ekkor elővett egy kést, mikor meghallotta a hírt.
- Nocsak, próbálkozol? – kérdezte a nő oldalra döntött fejjel. 
- Nagy a pofád, te szajha a fenenagy pénzeddel! De ha átszúrom a nyakad, akkor legyél kemény!
Ezzel a férfi megindult, hogy leszúrja, ám a nő lazán kicsavarta a kezéből és egy gyomrossal a földre küldte.
- Azonnal vonszold ki ezt a szerencsétlen férget, mielőtt én használom rajta a kést. – jegyezte meg a démon nő és visszaült a trónjára. Végül a bokszoló állt elé. Elkeseredett volt, mivel minden vagyon és kedves emléke az általa üzemeltetett edzőterme volt.
- Kérem! Számomra nincs hova mennem! Az edzőtermem volt mindenem! Könyörgöm!
Hatalmas izmai ellenére térdre ereszkedett, lágy szemekkel, melyekből áradott a kétségbeesés. A nő erre hirtelen elmosolyodott, mintha a tag egy jó viccet mesélt volna el. 
- Ugyan hogy adathatnám vissza azt, ami már nincsen? Ugyanis az egészet már ma reggel le romboltattam, helyére meg egy szalont húztam fel. De tudod mit? A téglákat még elviheted.
Ekkor hatalmas nevetésbe tört ki a nő. A férfi csak nézett előre elképedten. Mint aki nem egy ember látna maga előtt, hanem egy szörnyet. Ekkor elfogta a férfit a düh, rohant a nő felé és megpróbált bevinni egy jobbegyenest. Hitte, hogy ez sikeresebb lesz, lévén nemrég nyerte el a New Yorkban megrendezett nehézsúlyú viadalt. Viszont hirtelen háttal a padlóra csapódott olyan erősen, hogy majdnem eltört a gerince. Ezután az őrök őt kivonszolták, ahogyan a többieket

Ezután a nő önelégült fejjel elkezdett bort inni, mint aki jól végezte dolgát.
- Minek néznek engem, télapónak? Az üzletben nincs kegyelem vagy semlegesség!
Ezután megcsörrent a telefon. Felvette és köszönt a telefonba. A telefont hallgatva viszont a gúnyos mosoly egyre inkább átcsapott dühbe, mint akinek most rombolták volna le a házát. A telefont ezután lecsapta, majd dühös fejjel lassú és mély lélegzésbe kezdett. Vicsorgó száját egy hang hagyta el.
- Oono... te átkozott puhapöcs.

1999. Január 20, reggel.

Hűvös reggelen fogadta utasait a Párizsi repülőtér, melyet elleptek a különböző országok polgárai. Volt, aki szimplán haza szeretett volna menni családjához. Volt, aki nagyon fontos üzleti útra kellett mennie. A reptér nyüzsgő zaját csupán a reptéri hangosbemondó volt képes megtörni, amikor bejelentették, hogy azonnal jelentkezzen az a balfasz a recepciónál, aki vécének nézte a büfét.

A sok ember közül egy idős férfi tűnik ki a legjobban, ki csak ragyogott az elegáns életmódtól. Szép volt, karizmatikus és elit. De valami mégsem volt kóser. A férfi egész idő alatt az eget nézte, szinte észre sem vette maga körül az irdatlan tömeget. A férfi annyira belemerült a gondolataiba és a felhők figyelésébe, hogy szinte teljesen megszakadt a kapcsolata a környezettel.
- A Tokiói járat hamarosan indul! Kérjük, az utasokat haladéktalanul szálljanak fel a gépre, kivéve Arnold Harrings, aki ha nem jelenik meg most azonnali hatállyal a recepciónál a büfés bravúrja ügyében, akkor készülhet felülni a Párizsi börtönbe tartó járatra! – Hallatszott a hangosbemondóba a nő utasítása.
Amint mindenki felszállt a Tókióba tartó gépre (kivéve Arnold Harrings, ki halálfélelem által vezérelve a gép csomag terében próbált elrejtőzni, de gyorsan átszállították a Popsi-Tágítók járatára), hamarosan fel is szállt a kék ég felé, rajta a gazdag férfival.
Az utasok nem mutattak semmi érdeklődést a külvilág felé, kizárólag magukkal voltak elfoglalva. Közben a férfi szeme elkezdett leragadni, majd elaludt. Szépen nézett ki alvás közben... leszámítva a hangos horkolását, melyről az utasok és a személyzet kezdetben azt hitték, hogy légágyúkkal tüzelik a repülőgépet. A férfi álmában előjönnek régi emlékek... kellemes emlékek és borzalmasok egyaránt... két lila hajú angyallal és egy lila hajú ördöggel...

1999. Január 20, délután.

Velence. Eme csodás, vízen úszó város sok titok hordozója is egyben. Közülük egy bizonyos hölgynek, aki habár üzleti úton volt papíron, valójában csak kikapcsolódni jött. Szépségével egyedül a kultúra iránti rajongása tudott vetekedni. Annyit olvasott életében, hogy ha könyvtár lenne, akkor alig lenne könyv, amit nem lehetnek megtalálni benne.

A nő szeretett utazni. Spanyolország, Egyiptom, Skócia, Olaszország... amikor még fia fiatalabb volt, mindig elutaztak valami szép helyre. Mindig is remélte, hogy fia egy külföldi hölggyel fog összejönni egy nap. Éppen a Szent Márk téren élvezte a karácsonyi fesztivált, amikor is üzenetet kapott a telefonján. Az üzenet képeket tartalmazott. A képeket nézve a nő mosolyogva próbálta leplezni, hogy mindjárt megüti a guta. A képeken egy ismerős kúria volt, ahol egy Tekken 3 bajnokság zajlott, rajta egy fiatal férfiúval, aki éppen levezényeli az egészet, mint valami bohóc. Hat másodperc sem kellett, s a szép nő arca és hangja úgy eltorzultak, hogy Godzilla mellette egy kedves, szelíd őzikéhez emlékeztett. A nő ordibálására a tengerben élő cápák halálfélelmükben még mélyebre úsztak. Bevérzett szemekkel nekifutott a tengernek, majd beleugorva olyan gyorsan elkezdett úszni a szárazföld felé, mint puskagolyó a vad felé. A szárazföldön a Milánóban található reptér felé rohant, ahol is egy olimpikont megszégyenítő ugrással felkapaszkodott a Japánban tartó gép ajtajába, ahol nagy nehezen, de sikerült beszállnia. A székben csak lihegett, mint egy dühös, kiéhezett gorilla, miközben csak annyit mondott folyamatosan:
- Rettegj... kicsikém... jön... a... popsiverés... - lihegte teljes tüdőkapacítását használva.

A gépen mindenki más a lehető legtávolabbra ült a nőtől, miközben a kapitány erősen gondolkodott, hogy jelentsen-e terrortámadást a nő miatt.

1999. Január 21.

A férfi felébredt álmából könnyes szemekkel, s ahogyan lenni szokott, az álmok elszálnak. A repülőgép megérkezett és biztonságban leszállt a Tokiói reptéren. Utasai mind leszálltak. A férfit egy pompás limuzin fogadta, mely csak káprázott a hajnali ködben. A férfi gyorsan be is ült, majd a férfi a hosszú utazás alatt először szólalt meg.
- Az Akira birtokra, Tsukiyami! – adta ki az utasítást. Nem sokkal, miután elindult a járgány, a reptér tömegéből egy nő ugrott ki, hogy rekordgyorsasággal keressen egy szabad taxit. Egyetlen szabad járgány nem lévén, más módot kellet keresni, de szélsebesen. Hajnalban viszont nem járt busz és a vasútállomás is elég messze volt, körmét rágva az idegességtől gondolkodott a logikus megoldáson. Már éppen az ujjait rágcsálta volna, amikor meglátott egy kislányt triciglizni. Ekkor fölcsillant a nő szeme és azonnal nyújtotta a lány felé a kétezres bankót, hogy adja oda neki. A vásár után a nő úgy elkerekezett a kisgyerekeknek való járgánnyal, mintha egy Ford Mustang lenne a feneke alatt.

Alig fél óra múlva, az Akira birtoknál megérkezett a férfi, aki a bejáratnál hirtelen megállt. Nagy levegőt vett és határozott fejjel úgy döntött, hogy kinyitja a kaput. Ekkor hirtelen hátulról a limuzinba csapódott valami, ami teljesen szétvágta a hátsó felét és eresztésre késztette még a jobb hátsót is. Még a férfinak reagálni se volt ideje, mikor egy nő állt előtte úgy, mintha teleportált volna. Váratlanul egymás szemébe néztek és ekkor mindketten elkiáltották magukat.
- NARUMI! – kiáltotta a nő, rámutatva a férfira.
- ELEONORE! – vágta rá a férfi. Ekkor ugrott be a férfinak, hogy a karambolt okozott nő nem volt más, mint az ifjú Fortesque anyja. Narumi elmosolyodott. Ő volt az Oono családfő, mégha valójában a felesége rángatta a szálakat. 
- Bocsánat, hogy karambolt okoztam! Ígérem, megfizetem, csak sürgős ügyben jöttem és nem vettem észre a külvilágot.
- Hagyd csak. Már agyaltam új festésen... meg kerekeken is. – nevette el magát Narumi. – Nincs kedved meginni egy teát?
- Igen, az jólesne. – hajolt meg Eleonore.

Fél órával később, az Akira birtok teraszán mindketten itták a Golden Imperial Tips teát, amit frissen bontottak ki a csomagolásból. Narumi és Eleonore mindig is megértették egymást, lévén az eszüket nem tudta elvenni a gazdagság. 
- Mi célból volt az a nagy sietség a birtokomra? – érdeklődött a férfi.
- Kaptam tegnap egy ismeretlen levelet a telefonomra, amiben a fiam a birtokomon egy videójátékos bajnokságot tart. 
Narumi meglepődött a kijelentésen, ám a férfi elmosolyodott, amikor meglátta a képet. Meg akarta kérdezni, hogy mi ezzel a baj, ám a válasz egyértelműbb volt, mint a Ghost in The Shell sikere. A gazdag réteg, ahova beletartoztak, megveti a bajnokságot. 
- Ám, nem ez a legdurvább. Ha hihetek a csatolt szövegnek, akkor a fiam felesége állítólag egy másik férfival kavar és emellé ő is szemezik egy másik nővel. 
Egy másik képet mutatott, ahol Daniel átölelt egy szőke hajú, vele egykorú nőt. Ez már nagyobb probléma, mert ha ez kitudódik, akkor szabadulna el az igazi pokol. 
- És akkor mi a javaslatod? Rúgjuk rá ajtóstul a házat?
- Nem, mert akkor elképzelhető, hogy letagadják a dolgot és csak mi égnénk be. – ingatta Eleonore a fejét. – Az a javaslatom, hogy figyeljük meg őket, és ha bebizonyosodik a vád, akkor cselekedjünk.
- De hogyan, jönne a kérdés, mikor felismernének minket? Álruhában. Természetesen, van, mielőtt kérded. 
- Köszönöm szépen. Nagyon rendes, hogy segít nekem.
Narumi magában leszögezte, hogy nem azért segít neki, mert tetszik neki a lány kedvessége, hanem azért, mert ha ez felesége fülébe jut, akkor olyan patáliát csapna le, amihez képest a második világháború csak gyerekes civakodásnak fog tűnni.

1999. Január 21. Este 9 óra Kaliforniai Oono birtok.

A nő, nevén nevezve Lillith behívatott egy Kevin Willet, kódnevén Jago nevű férfit, aki a család testőre bizalmasa és szeretője volt. Lillith dühe nem akart alábbhagyni, ezért a hangja is felért a poklok poklával.
- Mit óhajt tőlem, asszonyom. Ha a tegnap estét szeretné megismételni...
- Jago! Van ennél nagyobb probléma is.
- Csak azt ne mondja, hogy a gumi...
- Sokkal rosszabb.
- Akkor elkapott valamit? Eskü, hogy nem tőlem van...
- PICSÁBA IS! NE VÁGJ KÖZBE, VAGY BÚCSÚZHATSZ A FÉRFIASSÁGODTÓL!
- Akkor nem lenne mivel kielégíteni feneketlen vágyait, ha már...
Ekkor Lillith a trónusa karfájára vágott akkorát, hogy az fűrészporként hullott a földre. Ekkor Jago nyelt egyet. Utoljára akkor volt ilyen dühös, mikor kiderült, hogy a pasi, aki Lillith férje volt, titkon folyamatosan segít a kipenderített embereken. A csendben a nő le tudott nyugodni valamennyire. Egy nagy sóhajjal vágott bele mondandójába.
- A lényeg, hogy a fiatalabbik lányom állítólag egy másik pasival kavar. 
- Savanyú a szőlő? – kérdezte Jago fapofával.
- Ezzel mire akarsz célozni? – kérdezett vissza Lillith.
- Arra, hogy azért maradtam én az utolsó, mert a legtöbb úgy végezte, mint egy kilyukadt biciglibelső és kórházi ápolásra szorultak.
- Még egy ilyen és... - morogta a nő és a karfa másik végét kitépve hajította a férfi felé, aki mesteri precizítással kitért előle. Számára minden pénzt megért a nő felidegesítése, kvázi extra jutalékként.
- Értettem, asszonyom. Nem jegyzek meg több dolgot a múlttal. Mi akkor a probléma?
- Az, hogy ezzel egyidőben attól félek, hogy arra az útra tér, mint a nővére, Makoto. 
- Abban nincs semmi csoda, ha azt számbavesszük, hogy olyan csapnivaló anyuka, mint amennyire jó üzletember. – jegyezte meg magában Jago halkan, ám a nő füle élesebb volt.
- Mondtál valamit? 
- Csak azt, hogy nem kéne jobban tönkretenni azt a trónust. Elég drága fából van.
Lillith tudta, hogy mit mondott, ám ezt elengedte a füle mellet. 
- Arra akarom megkérni, hogy figyelje meg Akira Oonot. Amennyiben bebizonyosodik, hogy igazam van, akkor azonnal telefonálsz nekem. Világos?
- Értettem, asszonyom és teljesülni fog a kívánsága. Ez viszont azt jelenti, hogy a holnaputáni apacuka fundaluka ugrik? 
- Igen, azt. 
- Mármint az én részemről. Asszonyom tuti valami piroslámpás negyedben fogja elütni az időt. Ha már a szolgák félnek magától.

Jago megjegyzése volt az utolsó csepp a pohárban és Lillith felugorva hajította hozzá az ülőalkalmatosságot, ami ismét célt tévesztett. 
- MENJ A DOLGODRA! – kiáltotta utána, mire a férfi röhögve kirohant. Ezzel garantálta magának a tökéletes útravalót.