Másnap reggel új mesterünk átvezényelt minket egy új edző területre. A hely úgy nézett ki, mint valami ókori gladiátor aréna. Nem értettük, hogy miért nem a sötétségben gyakoroltunk, ahogy szoktuk. Elkezdtünk bemelegíteni mindenképp.
- Tény, hogy a Hokuto Shinken közelharci technika, viszont ez nem azt jelenti, hogy nem lehet a lövedékeket megfordítani. – fogott bele a mondandójába Kenshiro, miközben megropogtatta az ujjait. – Ennek a technikának a neve, Nishi Shinkū Ha. Durva fordításban, a Kétujjas Visszafordító Fogás. Megmutatom, hogyan is néz ki a valóságban.

Kenshiro beindított egy eszközt, ami három másodperc fáziskéséssel egy tőrt hajított felé. Mi csak annyit láttunk, hogy bal kezének két ujjával megfogja a kilőtt lövedéket és szinte ugyanabban a másodpercben egy laza csukló mozdulattal visszafordította. Lenyűgöző volt. Ha ezt megtanuljuk, akkor kisebb lövedékek meg sem kottyannak nekünk.
- A technika lényege, hogy a lövedék irányát megváltoztassátok, energiavesztés nélkül. Minden az időzítésen múlik. Megmutatom, miért.
Kenshiro egy újabb tőrt lőtt ki magára, amit ugyanúgy megfogott. Viszont, egy másodpercig tartotta a kezében és úgy fordította meg. Így a tőr nem repült sokáig, az előző alkalommal ellentétben.
- Kössünk egy fogadást. Ma van péntek. Ha sikerül megtanulnotok még ma estére a technikát, akkor a holnapi nap szabadnapot kaphattok és lazíthattok. Viszont, ha nem sikerül, akkor még keményebb edzésben lesz részetek. Áll az alku? – Kenshiro a mondata végén kinyújtotta a kezét. Kicsit félve ugyan, de megfogtuk a kezét. Ennyire hisz bennünk, hogy gyorsan megtanuljuk a technikát?

Sokan gyaníthatjátok, hogy ez a technika nem annyira könnyű, mint ahogyan mesterünk esetében látszott. A precizitás egy dolog, ami beteszi a kaput, azt úgy hívhatjuk, hogy időzítés. Az első komolyabb sorozatok folyton eltaláltak. Szerencsére, ezek színházi kelléknek szánt tőrök rugósak voltak, de pokolian fájt már a hatodik találtat után. Ebédidő előtt mindketten meg tudtuk úgy fogni a tőr, ahogy láttuk, ám annyira gyorsan nem tudtuk megfordítani és elengedni. Gyors ebéd és némi kézpihentetés után folytattuk az edzést. Alkonyat tájékán már begörcsölt egyszer a kezem, de nem érdekelt a fájdalom és folytattam tovább. A nap is lement, amikor Kenshiro megjelent. Valószínű, hogy az öregnek segített.
- Lássuk, hogy sikerült-e megtanulni. Hölgyeké az elsőbbség.
Ockako eredménye áltépő volt. Egy dolog, hogy megfordította a tőrt, de visszahajítás során a rúgós tőrt beleállította a falba. Kenshiro is elcsodálkozott.
- Lényegében a Quirkom képessége adott neki egy extra löketet.
- Értem. – mondta Kenshiro. – Most te jössz, Midoriya. Lássuk, te mire jutottál.
Nem akartam lemaradni Ochako teljesítményétől. Beálltam a kilövő elé, várva a tőrt. Egy dolog, hogy sikeresen megfogtam, de pontosan úgy fordítottam meg, hogy némi erőt is beleadtam. A tőr ugyanoda csapódott be, ahova partnerem tőre.
- Mindketten sikerrel kiálltátok a próbát és megtanultátok a technikát. Gratulálok mindkettőtöknek.
Kenshiro mondata igazi büszkeséggel töltött el. (Trófea kioldva: Vissza a feladónak. – R.)

Másnap reggel egy kiadós reggeli után indultunk el Ochakoval. A címből kitalálhattátok, hogy az általam kért cuccokért egy randit kért tőlem. Amikor ezt felvetette, nem ellenkeztem, de nem tudom, miért kérte ezt. Talán többet érez, mint barátság? (Engem ne kérdezz. Te is tudod nagyon jól, hogy a nők kiszámíthatatlanok. – R.) Én azt hittem, hogy olyanok, mint a tornádó: Mikor jön forró és heves. Mikor megy, viszi a házadat meg a kocsidat. (Közel. – R.) Először a kikötő fele akart menni, mert mindig is szerette a látványát a helynek. Kiérve meg is tudtam érteni. A kikötött hajók remekül illettek a végtelennek látszó vízhez. Éppen élveztük volna a látványt, amikor a hátunk mögött megszólalt egy ismerős brekegős női hang.
- Mit kerestek itt, szárazföldi patkányok?
Megfordulva láttuk, hogy kihez tartozott a hang. Tsuyu volt az, csak szalmakalapban és vörös felsőben.
- Mi van veled, drága Tsuyum? Mi ez a Luffy cosplay? – kérdezte érdeklődve Ochako, miközben átölelte a békalányt.
- Semmi extra. Rójuk a vizeket ezekkel az emberekkel. Civilek mentése, hajók ellenőrzése. Csak a szokásos. És veletek?
- Edzünk keményen. – mondtam büszkeséggel a hangomban. – És elég sokat fejlődtünk eddig.
- Azt látom. – nevette el magát Tsuyu. – Ha ezt így folytatjátok tovább, ti lesztek az A-1 legerősebb diákjai fizikailag. Képzeljétek: tegnap elfogtunk egy kábítószerrel megrakodott hajót. Tizenhat tonnát szállítót a legerősebb anyagból.
- Mi volt az? Mari hónalja? – kérdeztem érdeklődve.
- Majdnem. Mari fanszőrzete. – adta meg a választ Tsuyu és felnevetett. A távolban kiáltás hangzott.
- Tsuyumu! Öt perc és indulunk! – Hallatszott a U.S.S. M’DICK hajó kapitányának kiáltása.
- Bocs, srácok, de mennem kell. A One Piece nem találja meg önmagát.
Elbúcsúztunk Ochakotól és továbbmentünk egy jobb kilátóhely felé.
- Még mindig nem tudok napirendre térni a hírek felett. – mondtam, miközben egy lapos követ dobtam a vízbe, ami kacsázva pattogott egy ideig.
- Arra gondolsz, hogy Stain megölését Endeavor számlájára írták? – érdeklődött Ochako rám nézve.
- Igen. Tudod, nem annak akartam segíteni, aki annyi szart tett az életben és megúszta szárazon.
- Nézd a jót a rosszban. A média nem veszi be ezt a hírt, mert a holttesten egyetlen égésnyom se volt. Továbbá, nem tudódik ki, hogy benne volt a kezed. Van fogalmad arról, hogy mekkora szidást kapsz az igazgatótól, ha a fülébe jut az egész?
Igazat kellet adnom. Megfogta a kezemet és odabújt hozzám. Egy ideig néztük, hogy a U.S.S. M’DICK elhajózik, újabb feladatokat látva el.
- Szerintem látogassuk meg Todoroki anyját. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire épült fel. – javasoltam.
- Rendben. Utána elmegyünk valahova ebédelni? Hiányzik a főtt étel, amit nekünk készítenek el. – mondta Ochako. Kéz a kézben mentünk a Rehabilitációs Központ felé.

Fél óra múlva már Rei Todoroki ajtajánál kopogtattunk. Kis motoszkálás és lépkedés után Rei ajtót is nyitott.
- Sziasztok! – köszönt immár selymes hangon. Meg se kell kérdezni, annyira látható rajta a javulás. Arca immáron olyan színű volt, mint aki él, járni is tud, igaz még nehezen.
- Hogy van, hölgyem? – kérdezte Ochako, miközben leültünk az ágyához közel lévő székekre.
- Nagyon jól. Amióta meggyógyítottatok, azóta napról napra javul az állapotom. Persze, félek attól, hogyha kiengednek, akkor vissza kell térnem abba a pokolba Endeavor mellé. Tudjátok, nincs hova mennem és a fiamon kívül senki és semmi más nincs. – mondta szomorúan, majd hirtelen vidám hangra váltott. – És ti hogy vagytok?
Ekkor hirtelen improvizálni akartunk, de rájöttünk, hogy felesleges. Amikor Todorokinak elmondtuk a titkunkat, akkor ő is hallotta. Elmeséltük neki dióhéjban, hogy hogyan haladunk. Ő csak mosolyogva hallgatta. Te jó ég! Szerintem a mosolya még a legdepresszívebb embert is jókedvre tudná deríteni. Büszke volt ránk és még mindig nem tudja eléggé meghálálni azt, hogy önként jöttünk ide segédkezni a gyógyulásában.
- Todorokival mi a helyzet? – kérdeztem.
- Jól van. Mindennap meglátogat. Azt mondja, hogy Endeavor távolságtartóbb lett. – válaszolta Rei. Mi tudtuk miért. Láttuk, amikor Gaara megfenyegette azt a mocsokládát. Nem akartunk továbbiilag erre a kérdésre ráfokuszálni, inkább más témákról beszélgettünk. Másfél óra múlva kopogás szakította félbe a beszélgetésünket. Kinyitottam és elmosolyodtam. Todoroki volt az.
- Sziasztok. Szia, anya!
- Szia, egyetlen fiacskám. – mondta Rei és az ágyból felkelve átölelte fiát. Todoroki totál zavarban volt előttünk, de intettük, hogy nem baj.
- Úgyis menni készültünk. – mondtam.
- Ugyan, miattam nem kell. – mondta Todoroki még mindig elpirulva.
- Dehogynem. Úgyis sok anya-fia időt kell pótolnotok.
Mindketten elbúcsúztunk és távoztunk

A Rehab központ előtt megtárgyaltuk, hogy hova megyünk az ebédet elkölteni. Egy frissen nyílt pizzériázóra esett a választás. És ha azt hittétek, hogy nem ér minket meglepetés, akkor itt bizony ért és nem éppen a legkellemesebb. Ki se nyitottuk az ajtót és egyből kiabálás ütötte meg a fülünket.
- Maga süket?! Én bolognais pizzát kértem! Erre idebasztok elém egy csirkemájasat! Ezt hogy képzeli?!
A hang gazdáját is felismertem. Kacchan az, aki a pincérrel üvöltözik. A pincér jól helyre tette, hogy milyen hangnemet és kivel engedhet meg. Próbáltunk egy ellentétes irányú ponton asztalt foglalni, lehetőleg úgy, hogy észre ne vegyen. Sajnos, kiszúrt minket.
- Mit akartok, balfékek?!
- Neked is, szia. – köszöntem lényegében Kacchan helyett. – Nocsak, nem hősügynökséget választottál ki véletlenül, hanem divatügynökséget?
Kacchan külseje alapján úgy nézett ki, mint egy férfi modell. A legújabb divat alapján készült farmer és felső egy dolog, de az oldalra lenyalt haj már irtó cikin festett rajta. Ochako kitörő röhögése bőven elég bizonyíték arra, hogy kijelentsük: Az egész úgy áll rajta, mint tehénen a gatya.
- Nem röhög! Együtt érez! – teremtette le Ochakot, majd felém fordult. – Blue Jeanist egy csődtömeg. Egész nap a külsőmet nézi. Ahelyett, hogy edzést csinálna. „Egy hősnek mindig kell adnia a külsőre.” Egyfolytában ezt hallgatom. Kész rémálom, komolyan mondom. – füstölgött tovább Kacchan. – Alig várom, hogy vége legyen és elhúzzak onnét! Már annak is örülök, hogy a hétvégém szabad.
Szó nélkül hagytam Kacchant és rendeltem inkább. Picsába! Kettesben akartam lenni perpillanat, erre találkozok ezzel a faragatlan tuskóval. Megrendeltük a kaját. Gondoltam, jószívűségből rendelek egyet ennek a szőke hajú gyökérnek is, de hadd szenvedjen.
- Mond csak, porba fingó. Jártok? – kérdezte kaján vigyorral.
- Közöd? – válaszoltam bunkón.
- Velem te így ne beszélj!
- Csak nem irigykedsz? Bár, tekintve a másokkal való bánásmódodat, neked nem lesz párod az életben. – jegyezte meg kajánul Ochako. Láthatólag kihúzta ezzel a gyufát, mert Bakugo idegbeteg módjára feldöntötte az asztalt és nekünk akart rontani. Az étterem biztonsági őre ki is vágott ezért a húzásért mindhármunkat.
- Fasza! – káromkodta el magát Bakugo.
- Te csak fogd be a szád! Ha lennél ekkora barom, akkor most nem vágtak volna ki minket erről a helyről! Remélem, hogy büszke vagy magadra. – Csattant rá dühösen Ochako, majd a karomat megragadva mentünk el. Sosem láttam szerencsétlen lányt ennyire idegesnek. Engedelmesen mentem vele együtt. Nem annyira akartam hozzászólni, mivel ilyenkor a nők hajlamosak letépni bárki fejét. (Jó tanácsot adok: Adj neki csokit. Attól megnyugszik. – R.) Haha, nagyon vicces vagy. Ideje egy kicsit lenyugtatni. Átkaroltam és úgy mondtam neki.
- Drága. Ennünk kéne valamit. De azzal nem megyünk semmire, hogyha itt mászkálunk céltalanul. – mondtam nyugtató hangnemben.
- Igazad van. – mondta immáron lenyugodva Ochako. – Sajnálom a kirohanásomat. Néha elegem van Bakugo szemétkedéseiből. És még személyesnek is éreztem, hogy nekünk akart rontani a Sportfesztivál után.
- Rá se ránts arra a semmirekellő tetűre. – javasoltam és meg is pusziltam az arcát, hogy jobban érezze magát. – Kaja után játékterem?
Ettől fellelkesült. Végülis egy közeli kajáldába befaltunk néhány hamburgert. Nem szoktam sokat enni, de most két nagyot befaltam. Ochako meg ötöt beküldött. Hogy a francba van az, hogy egyesek annyit esznek, mint mások három étkezés alatt sem, mégse híznak egyetlen dekát sem? Nem értettem sose.

Ugyan tele volt a pocakunk, de a játéktermi dolgot hamar kilőhettük. A helyzet az volt, hogy az egyetlen játékterem Hosu kerületében teljesen rommá lett. Nem volt jobb ötletünk, így visszamentünk a kikötőhöz, hogy a látványban gyönyörködjünk. Viszont, felmerült bennem egy kérdés.
- Tudom, hogy ez furcsa kérdés lesz, de hogy érzel irántam? Tudodki kérdésére való reagálásod alapján kicsit furcsának érzem a kettőnk közti kapcsolatot.
Szerencsétlen lány elpirult és hosszú ideig nem is válaszolt. Végül csak kibökte.
- Amikor megismertelek egy igazán édes srácot láttam benned. Aztán, ahogy haladt az idő, egyre jobban láttam rajtad, hogy igazi hős vagy, aki a barátaiért a tűzbe teszi a kezét. Amikor segéddé fogadtál, kiálltál Urahara ellen, mikor edzettem, azért sosem lehetek elég hálás. Továbbá az önzetlenséged, akaraterőd és határozottságod számomra inspiráló hatású. Tudom, biztos azt mondod, hogy hibbant vagyok, de többet érzek néha irántad, mint barátság. – Ochako a mondata végén halkan felsóhajtott és hozzám bújt.
- Vicces. Én is érzek irántad valamit. – súgtam neki, miközben átkaroltam. – Olyan vagy számomra, mintha a testvérem lennél.
Ekkor Ochako megcsapta a hátamat.
- És még te mondogatod, hogy nem vagy Naruto, csak zöld hajjal. Ez tipikus Narutos válasz volt. – mondta nevetve Ochako és megpuszilt. Az ünneprontó pillanat megvolt. Miközben hozzám bújt és úgy néztük a tengert, magamban felsejlett a valós válaszom. Tudtam, mit érzek legbelül, de okkal mondtam hatalmas baromságot. Féltem, hogyha a kettőnk közti kapcsolat átmenne rivalizálásba, akkor minden tönkremenne és szóba se állnánk egymással. Simogattam a hátát és úgy néztük a naplementét. Alkonyatkor indultunk vissza a templomba. Vajon miért néz Ochako rám úgy, mintha tudná, mi lett volna az igazi mondatom?

A továbbképzés végéig megállás nélkül edzettünk. Mire elérkezett a búcsú napja, Kenshiro kijelentette, hogy büszke az elért eredményeinkre. Én akkor legbelül az otthon melegének és anyám főztjének örültem a legjobban és a hazatértemnek. Kemény két hetet tudhattam magam mögött, de azt mondhattam, hogy nem volt felesleges a pluszedzések garmadája.