Elmentem ahhoz a régiség kereskedőhöz, ami a névjegykártyára volt leírva, ám nem az fogadott, amit vártam. Mielőtt folytatnám, hadd vázoljam fel az olvasóban a helyzetet. Ismerős nektek az érzés, amikor valami megszokott dologból válik bizarrá? Mikor a reggeli kávédba tonnányi zaccot találsz, holott a kávéfőzőnek semmi baja nincs? Vagy amikor elesel valamiben, pedig nincs ott semmi, de még a saját lábadban se eshettél el? Na, ilyen volt ez a szituáció.

Belépve a régiségkereskedésbe egy teremtett lélek sem fogadott, de még azt se hallottam, hogy az épület hátsó részében lenne valaki. Az ajtót becsukva hátborzongató csend vett körül. Körbenéztem, de sehol senki. Próbáltam szólni, de egy hang se jött ki a torkomon. Mi a fene ez? Úgy tettem, mintha nézelődnék és egy tárgyon akadt meg a szemem. Egy Naginata? Nem igazán megszokott egy régiség kereskedésben. Ám ekkor egy hang megszólalt:
- Jó napot a fiatalúrnak!
- Bazzeg!
Akkorát taknyáztam hátra, hogy a külső szemlélő jót nevetett volna rajtam. És nemcsak a hang miatt, hanem, a gazdája miatt. Egy olyan ronda vénembert képzeljetek el, ami mintha csontváz lenne. Totál beesett szemek és nem utolsósorban a fél arcát mintha valami tűz égette volna meg maradandó nyommal.
- Szóval te vagy az a srác, akit Toshinori ajánlott képzésre? Csalódott vagyok.
Kiről beszél? Meg milyen jogon merészel engem már első látásra pocskondiázni? Nem akartam tahónak tűnni, ezért lenyeltem a sértő megjegyzéseket és vártam mit fog mondani.
- Mindegy, gyere velem, fiacskám. Kicsit elbeszélgetünk.

Az üzlet hátsó részébe kísért, ahol a konyha volt. Főzött egy teát és letette elém.
- Midoriyanak hívnak, ha jól emlékszek?
- Igen, Uram!- válaszoltam és belekortyoltam a teájába. Majdnem kiköptem. Valaki szólhatott volna a vén csontnak, hogy a tea szavatossági ideje legalább 10 éve lejárt.
- Szólíts csak Uraharanak! De nem a megszólítás a lényeg. Van fogalmad arról, hogy mibe vágsz bele?
- Úgy tudom, hogy egy speciális képzésbe, amitől hős lehetek Quirk nélkül.- adtam meg a választ, ám láttam, hogy az öregnek ez nem tetszett.
- Badarság. Hős Quirk nélkül? Ez fenomenális!
Az öreg felröhögött, ami úgy hangzott, mint egy hibás dízelgenerátor. Egyre unszimpatikusabb ez a vén csont. Legszívesebben felálltam volna és elhúznám a csíkot. Ám ekkor olyat mondott, amibe a mai napig hatalmas igazságot találtam.
- Nem, te nem hős leszel. Példakép arra, hogy mit lehet megtenni már csak azzal, hogy küzdesz. Ebben az ellustult, motiváció nélküli világban te leszel a nagy kivétel, aki tesz is a céljaiért, nemcsak a szája nagy. Mindenkinek megmutatod, hogy az igazi hősök nem abból születnek, akiknek természetfeletti képességeik vannak. Hanem azokból, akik minden erejüket és akaratukat a célba fektetik.
Fellelkesített az Urahara kijelentése.
- Akkor mire várunk?
- Még nem fejeztem be! Hallgass végig! Az odavezető út ellenben nem ígér mást, mint vért, izzadságot és könnyeket. Annyi kérdésem van feléd: Vállalod az utat?
- Igen, Uram!
Ezt ösztönből mondtam. Nem érdekel milyen áron, de megteszek mindent a hőssé váláshoz. Urahara felkelt.
- Gyere velem!

Az emeletre vezetett, ami egy komplett dojo volt, ahol a harcművészek tartják az edzéseket.
- Midoriya! Nem bízok abban, hogy a teljes edzést tudod állni, ezért próba elé állítalak! 1 hét múlva le kell nekem nyomnod 10 fekvőtámaszt, 10 felülést, 10 guggolást és nem utolsó sorban, végig kell futnod a teljes dojot 10-szer!
Ez eléggé piskóta melónak tűnik! Oké, hogy nem vagyok kigyúrva, mint a régi shonen hősök, de azért ezt még egy általános iskolás is meg tudja csinálni.
- Ez aztán a nagy próba!- mondtam magabiztosan és ezzel elvétettem egy hibát. Nem hittem volna, hogy lesz benne bárminemű csavar.
- Fogd be a szád, mielőtt betapasztom! Most jön a lényeg!
Urahara a közeli szekrényből vett ki ruhákat, amik hatalmas súllyal bírhattak.
- Ezeket a ruhákat kell viselned edzés közben. Ha egy hét múlva elbuksz, akkor ne is lássalak többé!
Szigorú az öreg, ennyit meghagyok neki. Ám amint felvettem a ruhát, akkor éreztem, hogy mi is a csavar. A teljes ruházat összsúlya egy tonnát kitehetett, legalábbis úgy éreztem. Még felemelkedni sem tudtam rendesen.
- Mit rakott bele, tata?! Egy komplett vaskereskedést?!
- Íme, a csavar.- nevetett fel elégedetten. - Ez egy régi edző ruhám. Ezzel kell kiállnod a próbákat. Használd a termet kedved szerint.
- És…..van…..valami…..
Nem bírtam a mondatomat befejezni, mert ebben a vacakban a lélegzetvétel is nehéz volt. Az a vén szemétláda biztosan azt várta, hogy feladjam, de nem kapja meg ezt az örömöt. Úgy voltam vele, hogy a könnyebbel, a futással kezdem. Ám még az ennyire egyszerű bemelegítő futás is kész pokol volt ezzel a kacattal. Közben az öreg folyton csesztetett. „Ha ennyit bírsz, akkor nyápic vagy!” „Az efféle senkik ne játsszák a hőst, akik 100 kilóval nem tudnak rendesen futni!”

Két óra folyamatos esés és futni próbálás után frusztráltan mentem haza. Az öreg meghagyta, hogy a ruha rajtam lehet, de addig nem vehetem le, amíg nem fürdök vagy alszok! Remek! Kifogtam egy szadista állatot. Hazafele menve a dühöm, amit az generált, hogy ez a vén szar mondott, szertefoszlott. Mit vártam volna tőle? Kedves szavakat? Lelkesítést? Ugyan már. All Might sem hazudhat ekkorát. Hazaérve benyitottam. Anyám kicsit megharagudva fogadott.
- Hol voltál ennyi ideig, kisfiam?- kérdezte.
- Edzeni. Ahogy mondtam, minden erőmmel azon leszek, hogy nagy hős legyek. És nem adom fel az álmom.
Ennyire emlékszek, mert két lépés után eldőltem, mint a liszteszsák és teljes sötétség. Mire magamhoz tértem, minden tagom fájt. Hát persze, a jó kis izomláz! Anyum a székre dőlve aludt el. Biztos figyelte, hogy kell-e mentőt hívni. Magamban csak annyit reméltem, hogy ezt a próbát sikerrel ki fogom állni. Levettem a ruhát és lefürödtem. Úgy feküdtem vissza aludni.

Két nap telt el, ami ugyan kevésnek tűnik, de higgyétek el, egy vizsga vagy próba előtt ez az idő gyorsabban fogy, mint meleg időben a hűtött Asahi sör. Eredményt viszont fel tudtam mutatni úgy, hogy a futás már ment. Viszont a guggolásnál szinte minden porcikám üvöltve ellenkezett. Ugyanúgy a felülés és a fekvőtámasz sem ment. Urahara már nem gúnyolódott úgy, mint az első nap. Sejtettem, miért: Látta rajtam azt, hogy minden egyes nap ugyanaz az elszántság és a célomhoz való akarat mozgott bennem, csak még keményebben, mint eddig. A ruhát alapjáraton megszoktam, ám elhihetitek: Kínok kínját éltem át akkor. Más azonfelül nem volt velem, Kacchannal már igen. Amikor megtudta, hogy ki mentette meg, akkor baromira elborult az agya. Ettől a ponttól fogva a lelki stabilitása olyan volt, mint a rozoga szekrénnyé, aminek nekiszaladt a szefós hülyegyerek. Ennek az eredményét ma este megtapasztaltam. Majdnem otthon voltam, amikor hátulról átkarolta a nyakam és elkezdte szorongatni.
- Hogy merészeltél megmenteni, te kis taknyos?!
- Oh, igán nincsmit…- Alig kaptam levegőt, ezért belekönyököltem a bordái közé, amitől sikerrel elengedett és a földre rogyott. Mivel az edzőruhám volt rajtam, ezért elég keményet kapott.
- Te…..te…
Bakugo csak ennyit tudott mondani. Ellenálltam a kísértésnek és nem rúgtam fejbe. Nem vetemedek a szintjére. Tudtam, hogy nem rendeződik le ennyiben a köztünk lévő konfliktus.

Teltek, múltak a napok és már ott voltunk, hogy egy nap volt hátra az Urahara által kiszabott vizsgáig. Sajnos, az nem nyugtatott meg, hogy a fekvőtámasz még mindig nem ment. Sokan az olvasók közül felröhöghetnek a gyengeségem miatt, de hamar lefagyna a pofájukról a mosoly, ha megtudnák a ruha össz súlyát, amit ki kell emelnem. Öt részes ruha volt, ami alá tudtam venni vékony felsőt és gatyát. Sejthető, hogy két kar, két láb és egy fő testet takaró rész volt. Fejenként 25 kilogramm súllyal bírtak. Innen kiszámítható, hogy 125 kilogramm nehezedett rám. Urahara immár motiválni akart volna, de a szeme mást mondott. Aggódott értem. Volt is miért: Gyakran estem össze ájultam, mert többet is vállaltam a kelleténél.
- Midoriya! Vedd le a ruhádat és pihenj! Hoztam neked teát.
- Rendben, de a teát nem kérem. Eléggé poshadt.
- Ez egy ősi gyógytea, ami jót tesz a szervezetnek! Szóval ne pocskondiázd!
- Fenéket, lejárt a szavatossága. Akkor lehetett friss, amikor az Astro Boyt vetítették a tévében!
Urahara azt se tudta, miről beszélek, de felnevetett. Közben levettem a nehezített ruhát, ami már egy alapos edzés után nem könnyű szülés. Annyira felemelő érzés volt levenni, mintha csak egy tollpihe súlyával rendelkeznék. Hogy a fangörlök fele is nyissak, elmondom, hogy szépen izmosodok. Ha ezt az edzést így folytatom tovább, akkor felnőttként úgy fogok kinézni, mint egy testépítő. A teát kihagyva csak a sütit ettem meg, mert az legalább friss volt.
- Mester, szeretnék kérdezni valamit. Hogy értette azt, hogy a világ ellustult és motiválatlan lett?- kérdeztem kíváncsian. Anno ez a mondat akkor nem ragadta meg a figyelmem, de most érdekelt. Az öreg egy korty tea után válaszolt.
- Nem egyértelmű? Amióta a Quirkok megjelentek és úgy terjedtek el, mint egy vírus, azóta a hősök jelentős része csak akkor tesz valamit, ha haszna származik belőle. Nincs belső motiváció, csak megkapják a hős titulust, aztán már csak a hírnévre gyúrnak rá. Ám, van, aki erre se hajlik. Láttam én olyat régen, hogy az akadémiát kijárt emberek semmit nem kezdenek az életükkel. Csak lógnak a társadalom alja szintjén és papolnak a világról úgy, mintha az lenne a hibás a sorsáért. Ritka már a kivétel, aki azért lesz hős, hogy az embereken segítsen. Elfelejtette ez a világ, hogy egy igazi hős másért cselekszik és nem önmagáért.
Vitatkozni akartam vele, de a számat kinyitva meggondoltam magam. Helyette más kérdést tettem fel.
- Akkor én is ilyen leszek, ha kijárom az akadémiát?
- Ki mondta ezt neked?- mondta Urahara rám nézve, bár kétkedek abban, hogy lát is. – Csak akkor leszel ilyen, ha elhagy a motivációd és az akaraterőd. És ahogy láttam az elmúlt napokban, teljesen kizártnak tartom, hogy ez megtörténjen. Ne fecséreld itt az idődet! Menj haza és pihend ki magad jól. Az edzőruhát hagyd is itt. Másnap ki fog derülni, hogy milyen fából faragtak.

És igen! Azonnal ugrunk a másnapra! Reggel korán felkeltem és láttam, hogy a gél, amit izomlazításra használtam, felszívódott. Kénytelen voltam ehhez folyamodni, mivel anyám erősködött a Vol….Nem mondok ki több márkát, mert még a reklámcégek fognak kopogtatni a fejemen. A lényeg, hogy egy óra múlva a régiség kereskedőnél voltam már, magamban bízva abban, hogy sikeresen átjutok a vizsgán. Az emeleti Dojoba lépve némán intettem Uraharanak. Felvettem az edzőruhát és vártam a jelzésre, hogy kezdhetem. Intett, hogy csinálhatom. Íme, elkezdődött a próba, ami tulajdonképp a további életemet határozta meg.

A futással kezdtem, ami ment, mint a karikacsapás. A tervem egyszerű volt. A fekvőtámaszt hagytam a végére, mert azzal szívtam tegnap is. A felüléssel folytattam, aminél már kezdődtek a bajok. A tizediknél meghúztam a hasfalamat, mert túl gyorsan emelkedtem fel. Amatőr hibát vétettem, ami talán az egész bukását okozhatja. De nem törődök a fájdalommal és folytatom a guggolással. Minden egyes alkalommal, mindahányszor guggoltam, egyre keményebben fájt a lábam is. Nem lehet igaz! Azt is meghúzhattam talán? Vagy csak…..tudtam! Ma rövidgatyát vettem fel és a lábnehezékek dörzsölték a lábamat. Nem akartam megállni és végül a fekvőtámaszt csináltam meg. Ötig jól haladtam, ám a hatodiknál a kézhajlatnál a ruha erősen nyomta. Nem érdekelt, csináltam tovább. Hét, nyolc, kilenc és……tíz. Az utolsó felemelésnél akkora büszkeség áradt szét a testemben, mint egy adrenalin lökés. Úgy éreztem, hogy a mai nap megtettem az első lépést a hőssé váláshoz. Urahara döbbenten állt. Nem hitte volna, hogy bárki képes lenne erre. Végül, megszólalt.
- Gratulálok, Midoriya Izuku! Az első próbát sikeresen kiálltad. Megtetted azt, amit senki nem tudott megcsinálni.
Megszólalni se tudtam örömömben, mert a lélegzés is fájt. Helyette, levettem a nehezített ruhát.
- Viszont tájékoztatlak arról, hogy ez csak az első lépés sem volt továbbiakat nézve.
- Hogy MI?!- kérdeztem totál ledöbbenve. Nem hiszem el, a többi már csak ennél nehezebb lesz?
- Nem kéne csodálkoznod. Amit tanulni fogsz, azt egyetlen harcművészeti iskolában sem tanítják! És most fogsz belevágni, ahhoz acélos test és lélek szükséges!
- Miről beszél? Azt sejtettem, hogy valami spécit tanulok meg, de mi lenne az?
- Hokuto Shinken!
- Hokuto Shinken?- kérdeztem teljesen furcsálló fejjel. Követtem a hősök Quirkjeit, de azt nem, hogy a harcművészetek közül mennyi fő és al ágazat van.
- Így van. Én vagyok a 199.-ik örököse ennek a legendás technikának. És ma bebizonyítottad, hogy alkalmas vagy a technika megtanulására! Eddig egy ember sem volt még arra sem képes Quirk nélkül, amit te most megcsináltál. Persze, te csak az alapvető próbát álltad ki! Szóval, pihend ki magad és gyere vissza délután! Akkor kezdjük el az alapokat! Kilenc hét múlva lesz a vizsgád, szóval fel kell kötnöd a gatyát.
- Honnan tudja.....?
- Tőlem.- mondta egy ismerős hang. All Might volt az? Vagy mégse? Valamennyire felismertem, ám most egy abszolút csont és bőr férfi állt a helyében. Nem csodálkoztam a mostani kinézetén. Így nézett ki akkoris, amikor a hidegzuhanyként felérő véleményét osztotta meg velem.
- Áh! Toshinori! Azért jöttél, hogy megnézd az ifjú haladását?
- Igen. Ahogy sejtem, átment a próbán, Urahara. Most elöszőr tette le ezt a próbát valaki az óta, amióta nyugdíjba vonultál.
Nyugdíjba? Ő valaha hős volt? Nem lehet. Sehol nem hallottam nevét, pedig eléggé mélyre ástam bele magam a hősök történelmébe.
- Midoriya! Megkérlek rá, hogy menj pihenni!
- Rendben, megyek már.

Kifele menve beültem egy közeli gyorskajáldába, hogy egyek valamit. Közben még mindig éreztem magamban büszkeséget. Most biztos azt hiszed, hogy ez semmi én is meg tudom csinálni és ebben igazad lehet. Ám, ez számomra olyan volt, mint az öreg teáját kiköpés nélkül meginni.