A nővériben ébredtem fel, immár ép lábakkal. Recovery Girl velem szemben bele volt temetkezve a papírmunkában. Felfigyelt rám.
- Látom, felébredtél. Jobban vagy? – kérdezte kedvesen.
- Igen. – válaszoltam tömören. – Tizenhármas hogy van?
- Eléggé megsínylette a dolgot. Jelenleg egy-két hétig tart, mire megcsinálják a ruháját.
- A többiek hogy vannak? – kérdeztem aggódva.
- Ők könnyebben sérültek. – válaszolta.
Ezt megkönnyebbülten fogadtam. Viszont, az a tény, hogy én vágtam egyedül tropára magam, szégyenérzettel telített el. Recovery Girl letette az étellel megrakott tálcát elém. Elkezdtem enni, de az ízeket nem éreztem. Magamba voltam törve. Miért cselekedtem ennyire felelőtlenül? Ha All Might nem lépett volna közbe, akkor…..

Gondolkodásomat ekkor kopogást szakította félbe. Ochako volt az.
- Tsuyu mesélte, hogy mi történt. Jobban vagy? – kérdezte, miután megpuszilt. Egy kis bátorságot merítettem ebből.
- Igen, bár tekintve, hogy jobban megszívtam, mint a prérifarkas, nem egészen érzek magamban büszkeséget.
- Ne csináld már. – mondta kuncogva. – Megmentetted az életüket. Az a technika olyan fokkal látta el a rád támadók baját, hogy inkább visszavonulót fújtak.
- De akkor is….
- Semmi de! Igazi hősök nem panaszkodnak!
- Látom, nem érted. – mondtam halkan. – Őrült módjára ugrottam bele a harcba. Elhitettem magammal, hogy itt is győzni fogok.
- Midoriya! Mindegyik hős vesztett már csatát vagy hibázott. De ők soha nem roskadtak magukba és keseregtek. Sokkal inkább felismerték hibájukat és javítottak rajta, ahogyan csak tudtak. Neked is ezt javaslom. – mondta Recovery Girl kis sem nézve a papírmunkából. – Edd meg az ételed, utána távozhatsz.
Megettem az elém tett kaját és Ochako kíséretében elindultam haza. Már napnyugta volt, tehát én távoztam diákként utoljára. Ochako belekezdett a fejlemények részletezésébe.
- A támadás során a legtöbb bűnözőt elfogták. Piti kis senkik voltak, akiket lefizettek. Hogy ki volt a megbízójuk, arra nem voltak hajlandóak válaszolni és most is keresik azt a személyt. A Nomunak nevezett szörnyeteget is elfogták, ám a legfurcsább dolog vele kapcsolatban van még mindig. Nem tanúsított ellenállást, ám mire a börtönhöz értek, addigra szőrén-szálán eltűnt. És a hajmeresztő ebben az egészben, hogy a kocsit se kívülről, se belülről nem törték fel.
- És All Might hogy van? – kérdeztem.
- Eltűnt, nem sokkal az után, hogy a gonoszok leléptek. Azt mondták, hogy a gyengélkedőn van, de ezt sokan kétségbe vonják.
Örültem a válasznak. Ám valami arra késztetett, hogy Ochakot átöleljem. Váratlanul érhette, de viszonozta.
- Bocsáss meg a kiakadásomért. – suttogtam halkan, miközben vállán tartottam a fejem.
- Ugyan már. Mindenkivel előfordul, hogy túl nagy a szeme, mint a szája. Legközelebb óvatosabb leszel. Nézd a jó oldalát. Igazi hősként viselkedtél és próbáltál időt nyerni nekünk. Ráadásképp, Tsuyu is hálás annak, hogy megvédted a vezetőjüktől.
Ochako a hátamat simogatta, majd felemelte a fejem.
- Tessék szépen mosolyogni. – mondta olyan édes hangon, hogy tényleg mosolyogni támadt kedvem. – Ez a beszéd! Meghívlak kajálni!
- Nem kell. – szabadkoztam.
- Dehogynem! Kuponom van, és nem akarom kidobni!
Belém karolt és úgy mentünk a közeli Ichiraku Ramen felé. Kiderült, hogy egyet fizet, kettőt kap kuponja volt. Így már érthető az előzékenység.

Másnap láthattam, hogy minden a régi kerékvágásban ment tovább. Vagyis, nem egészen. A délutáni órára senki nem jött el. Bár, nem unatkoztunk. Ugyanis, Ochako jó húzást csinált. Elhozta a régi hordozható Playstation 1-ét még reggel. Tudjátok, amibe volt egy beépített tévé. Sejthettem, hogy imádja a játékokat, de amikor elmondta a gyűjteményét, akkor fagyott rá a döbbenet az arcomra. Hozott még pár játékot is, köztük személyes kedvencemet, a Crash Basht, amihez volt neki még négy kontrollere és elosztója is. Ergó, még ketten játszottunk egymás ellen. A megmaradt kettő játékos helyét váltva foglalták el osztálytársaink. Végül, jött egy meglepetés. Az utolsó meccsnél Mirio ült be negyedik játékosként. Mindenki csodálkozva nézett.
- Csak Midoriya miatt jöttem. A tanáriba hívatják. De nem kötötték az orromra, hogy sürgős, ezért én is beszállok egy kis nosztalgia menetre. – válaszolta vigyorogva.

Fél óra után mindenki szedelődzködött. Én pedig bementem a tanáriba, ahol All Might, vagyis Toshinori várt minket.
- Üdv, fiúk! Ideje pár dolgot megbeszélnünk. Kezdetben, foglaljatok helyet.
- Hogy vagy? – kérdezte, miután leültem. Mirio kicsit elcsodálkozhatott, hogy tegezem, de pont nem érdekelt.
- Voltam már jobban is. – mondta kicsit felszisszenve, amikor fel próbált állni, hogy nekünk is adjon teát. – De ne rólam beszéljünk. Midoriya fiam. Biztos vagy abban, hogy Mirio ideális lenne a One for All örökösének?
A mondat végén rám nézett.
- Igen. Még mindig úgy érzem, hogy pont neki való és tudja kezelni azt az erőt.
- Tényleg így gondolod? – kérdezte Mirio tőlem.
- Igen. – adtam meg a tömör választ és egy mosolyt.
- Akkor így lesz. Kérlek, erről senkinek se számoljatok be. Ahogyan a továbbiakban elhangzottakról sem. – mondta Toshinori és leült a székre. – A tegnapi incidens kapcsán akarok beszélni veletek.
Végre! Ez a téma engem is érdekel. Mirio azonban közbevágott.
- Uram! Ezért volt minden tanuló számára lyukasóra?
- Igen. Ez a helyzet nagyon keresztbe tette a tanmenetet. Egy dolog, hogy a Sport fesztivál a nyakatokon, de még az is, hogy rég nem volt az akadémia diákjai felé ennyire kemény támadás. Ráadásképp, a kiképzőközpontot támadták, amikor nem voltam ott. Megnéztem a felvételeket és tisztán halottam, hogy Tomura engem akar megölni. Az egyetlen kérdés viszont: Miért nem ott támadott meg engem, ahol voltam?
- Szerintem a válasz magától értetődő: Oda akartak csalni, hiszen segítség nélkül nem tudtad volna legyőzni azt a Nomu nevű szörnyeteget. Legalábbis, úgy hitték. – vélekedtem. Az utolsó mondatban éreztettem a cinikus hangot.
- Így van!
- Bocsánat, hogy közbeszúrok egy kérdést, de ki ez a Tomura nevű tag? - tettem fel a tízmillió Yenes kérdést.
Toshinori nem válaszolt erre a kérdésre azonnal. Kis idő után szólalt meg.
- Én sem ismerem, csak szóbeszédekből. Az Akadémiára járt, de ennyi.
Miért tartják titokban ezt a tagot úgy, mint Star Knight kilétét? És a még jobb kérdés: Miért? Időközben Toshinori témát váltott.
- Rólad is akarok beszélni. A teljes felvételt megnéztem. Noha hősies volt a viselkedésed, bolond is voltál. Röhögve mentél volna neki a kőrfűrésznek, ha lehet így mondani.
- Tudom, hogy meggondolatlan voltam. – mondtam teljesen gépiesen. – Fejembe szállhatott az a sok sikerélmény. Nem fordul elő többet.
- Ne aggódj, Midoriya! – mondta nevetve Mirio és úgy veregette meg a hátamat, hogy kis híján előre bucskáztam az üvegasztalnak. – Emberi hiba a túlzott magabiztosság. Ifjú hős növendék vagy és ez még elfogadható. Edz keményen és állj a harchoz hideg fejjel.

A beszélgetés után megittuk a teát. Addig csak némi beszélgetés volt a Sport Fesztivállal kapcsolatba. Azokután elváltak útjaink. Már mindenki hazament, úgyhogy én is így döntöttem. Ám ekkor megkocogtatták a vállamat. Boruto és Asta volt az.
- Császtok! – köszöntem.
- Szeva! – köszönt Asta. – Vége az évadnak?
- Igen. Megyünk akkor focizni? – kérdeztem, mire ők rávágták, hogy mehet a menet. Foci közben csak arra tudtam gondolni, hogy még mi várhat rám és az osztálytársaimra a Sport Fesztiválon. De ez már egy másik történet.

Ez a fanfiction egy rajongó által elkészített paródia/újragondolás. A My Hero Academia Kohei Horikoshi, a Weekly Shonen Jump, a Bones stúdió és a Funanimation tulajdona. Támogassák az eredeti kiadást!